2022 Február Moonfall

A témát ebben részben 'Filmek Bemutatói' Péter28 hozta létre. Ekkor: 2022. február 03..

  1. Péter28 / Guest

    Moonfall

    [​IMG]

    Agyzsibbasztó látványorgia közepette esik ránk a Hold.

    Roland Emmerich-ről sok mindent mondhatunk, ám azt véletlenül sem, hogy ne egy önazonos alkotóról lenne szó. A rendező eddigi munkásságát olyan címek gyarapítják, mint A függetlenség napja, a Holnapután vagy a 2019-es második világháborús akcióorgia, a Midway. Elsősorban eltúlzott jeleneteikért és elborult látványvilágukért lehet szeretni azokat, mintsem bármilyen fajta tartalmi színvonalukért, ahogy a most debütáló Moonfall sem fogja megtörni ezt a sormintát. Ez viszont nem jelenti azt, hogy egy könnyed, "agyeldobós" kikapcsolódásba ne lehetne némi színvonalat csempészni.

    A leginkább sci-fi akciófilmként értelmezhető Moonfall felütése egyébként egész szimpatikus a maga végtelenül abszurd elgondolásában: 2011-ben a NASA egyik Föld körüli küldetése során egy megmagyarázhatatlan anomália okoz tragikus kimenetelű bonyodalmat, amit a világ nagyhatalmai (az Egyesült Államok legalábbis biztosan) éveken át sikerrel tusolnak el a közvélemény elől. Ahogy az ignoráns emberi faj archetípusának esetében általában, úgy itt is meglesz a hallgatás böjtje, kiderül ugyanis, hogy az incidens következtében a Hold letért megszokott keringési pályájáról. Ha valamilyen csoda folytán nem sikerülne korrigálni a kitérést, akkor a Föld őrző-védő kísérője darabokban fog ráhullani a bolygóra, globális kataklizmát okozva. A dolgokat bonyolítja, hogy a Hold gyanúsan nagy tömegvonzása már a becsapódás előtt katasztrofális eseményeket idéz elő otthonunk felszínén. Lényeg a lényeg, a világot meg kell mentenie valakinek, amire a Moonfallban nincs is alkalmasabb személy két visszavonultatott űrhajósnál és egy összeesküvés-elméleteket gyártó neckbeardnél.

    [​IMG]
    Még nagyon friss Adam McKay szatírikus katasztrófafilmjének, a Ne nézz fel! élménye, ami míg társadalomkritikus ambícióját kifejezetten komolyan vette, addig a filmben látott világvége eseményt övező történések inkább bohózatba illőek voltak - szándékoltan, persze. Nos, a Moonfallhoz képest McKay alkotásának még a komikusabb oldala is Schindler listájával vetekedő dráma. Emmerich filmje kapcsán borítékolható volt, hogy egy végletekig túltolt és - remélhetőleg - élvezetesen ostoba sci-fi lesz, viszont arra érdemes lesz pluszban rákészülni, hogy a Moonfall tényleg fullba tolja a kretént. Arcpirító egysorosok, döbbenetesen buta karakterek, komolyan vehetetlen személyes szálak és kendőzetlen hülyeségként kezelt történet jellemzi a kétségtelenül brutális látványvilággal operáló filmet. Tény, A függetlenség napjára is ráhúzhatók az előbbiek valamelyest, a Moonfallnál viszont egy nehezen nem észrevehető összeférhetetlenség árnyalta az élményt.

    Nem tagadom, én alapvetően jóval megbocsátóbb vagyok az agyatlan látványfilmekkel, mint ahogy az olykor talán indokolt lenne. Egy szempontból a Moonfall is rászolgálna erre a jóindulatra, hiszen ahhoz kérdés nem férhet, hogy egy őrülten monumentális, brutális látványvilágot tesz le az asztalra, aminek kapcsán tényleg nem érheti az a vád a filmet, hogy spóroltak volna. Mind a Földön végbemenő kataklizmikus események, mind az űrbéli, echte sci-fi szegmensek remekül teljesítenek, emellett pedig egész sok fantázia is szorult némelyik jelenetbe. Szóval akinek a látvány mindenek felett, az szerintem nem kérdés, hogy meg fogja találni a számításait Emmerich legújabb agymenésében. Óriási probléma viszont, hogy az a keret, amiben értelmezni, vagy hát inkább megélni kellene ezt a gigászi apokalipszist, minden súlyt és komolyságot kiszipolyoz az élményből.

    [​IMG]
    Nem arról van szó, hogy a Moonfall "nem veszi komolyan magát", és ez gond - nem, hiszen azokat az akciószekvenciákat, amiket elénk rak a film, egyetlen félig épeszű vagy kicsit is komolyabb hangvételű sci-fi sem engedhetné meg magának. A baj az, hogy Emmerich filmje egy olyan hangnemet üt már meg, ami egész egyszerűen ellehetetleníti a cselekményt attól, hogy érdemben működni tudjon. Hogyan is funkcionálhatna egy olyan konfliktus, ahol emberek milliárdjai iránt kellene aggódnunk, miközben egy bélproblémás, sértően sztereotipikus kocka szelfizget a világűrben az apokalipszis kellős közepén? Nem véletlen hoztam fel korábban példaként a Ne nézz felt!, ami szintén rengeteg esetben komikumforrásként használja fel a világvégét, de mégis olyan keretek és szabályok között teszi azt, hogy a film cselekménye ne hulljon darabjaira. A Moonfallban minden, ami történik, pusztán egy alibi ahhoz a látványorgiához, mely értelmezhető kontextus hiányában borzasztóan fárasztóvá válik a 2 órás játékidő alatt.

    Tartalmát tekintve Emmerich filmje gyakorlatilag egy összeesküvés-elmélet montázs, ami a Hold állítólagos üreges jellegére, és arra a teóriára épít, miszerint a Földet kísérő égitest egy idegen civilizáció által épített megastruktúra lenne. Konkrétan erre lett írva egy idézőjeles történet, amit olyan kikacsintásokkal spékelnek meg, minthogy a kétségtelenül sikeres, de egy másik oldalról nézve inkább szélhámos Elon Musk az első tech-Jézusként van kezelve (újabb dimenziót kap a Ne nézz fel!-es összevetés). A Moonfall olykor megmosolyogtató, de az esetek többségében fárasztó kreténségének nagyját az a John Bradley szállítja, aki a Trónok harcából lehet esetleg ismerős. Kétségtelenül lelkes a szerepben, de az egész figurája... ez az elképesztően irritáló, szociálisan életképtelen, kövér kocka archetípus szerintem már elképesztően múltszázadi, de Emmerich úgy látszik még mindig itt tart, ha karakteralkotásról van szó. Mondjuk ez még mindig több, mint amiből Patrick Wilson vagy Halle Berry dolgozhattak, mivel ők effektíve karaktereket sem kaptak. Hozták a kötelezőt, jól mutattak a vásznon, más dolguk pedig nem igazán volt.

    [​IMG]
    Az egyébként tényleg vizsgálandó, hogy miként fulladhat dögunalomba egy olyan film, amiben egyébként rádobják a Holdat a Földre. A Moonfallnak mindenesetre sikerült ez az irigylésre méltó teljesítmény, ami az alapvetően színvonalas, jobb pillanataiban még érdekes látványjeleneteinek hála többé-kevésbé el tudja látni a feladatát. Mégis, a történetmesélés, vagy úgy en bloc a tartalmi vonatkozás léce nagyon ritkán kerül ennyire alacsonyra Hollywoodban, erre pedig egy pillanatig sem kifogás, hogy hát "ez egy ilyen agyeldobós hülyeség". A Moonfall kismilliónyi szempontból lehetett volna még a maga nemében is egy jóval élvezetesebb élmény, például ha a három főhős nem halálosan irritáló, hanem inkább mérsékelten érdekes lett volna. Nem gondolom, hogy egy elborult alapötlet okot vagy kibúvót ad arra, hogy az alkotó nemes egyszerűséggel beleszarjon minden olyan alapvetésbe, ami filmmé teszi a mozgóképet.

    Roland Emmerich komolyan nem vehető, sértően ostoba sci-fijével persze el lehet szórakozni, mert marha jól néz ki, tényleg. De minden más tekintetben annyira lusta, hanyag és unalmas, hogy arról igazán még beszélni sem lehet. Az meg személyes fájdalmam, hogy valamiért kialakult egy olyan reflex a hollywoodi filmesekben, hogy a katasztrófafilmeket nem lehet, vagy egyenesen tilos akár picit is "komolyan venni". Kellemes kivétel volt a tavalyi Greenland, példának okáért. Pedig a Moonfallnak őszintén nagyon jót tett volna, ha tényleg csak egy kicsit visszavesz a nettó baromkodásból, aminek helyére került volna valami minimálisabb tartalom vagy gondolat. Nem vagyok hajlandó elfogadni vagy azonosulni azzal a felfogással, hogy a látványfilmek eredendően ostobák, vagy hogy ne lehetne azokkal - a maguk helyén kezelve ugyan - komplexebb élményeket is átadni. Emmerich filmje pedig azt a régóta erősödő trendet szolgálja, miszerint a műfaj erre alkalmatlan - vagy legalábbis túl sok meló lenne máshogy csinálni.

    2022 február 3.

    https://www.puliwood.hu/kritikak/moonfall-kritika-305849.html
     
  2. Péter28 / Guest

    Süllyedő ívben – Moonfall

    [​IMG]

    Roland Emmerich látványrendezésétől olykor leesik az állad. Máskülönben viszont a Moonfall a rendező egyik leggyengébb filmje.

    Roland Emmerich legújabb globális méretű katasztrófafilmjében a Hold letér pályájáról, és hőseinknek (John Bradley, Patrick Wilson, Halle Berry, Michael Peña) egy idegen fenyegetéssel kell felvenni a harcot a világ túléléséért – a Moonfall még annál is nagyobb szabású koncepció, mint amilyen a 2012 volt.

    A Moonfall ajánlását két bekezdés összefoglalhatja: egyfelől ott a film gyászos minősége, másfelől a látványos emmerichi őrület.
    Egyfelől: ez egy minden szempontból alacsony minőségű film. A sztori primitív; a kifejtés lusta (ha történik valami, hát szóban mindjárt megmagyarázzák és sose tévednek); a karakterek érdektelenek; a film nem ér el érzelmi bevonódást és – nyilván – nincs értelme sem, amibe kapaszkodni lehetne. A Moonfall a katasztrófa-látványfilm zsáner alapjait hajszolja csak.

    [​IMG]
    Másfelől: az egyre közeledő, irdatlan Hold erejétől tomboló viharban, a gravitációs hullámok hátán az ég felé áradó óceáni özönvízből egyszer csak kiemelkedik az emberiség utolsó reménye, a tűzoszlopon szálló Endeavour űrsikló, és ebben a pillanatban az ember ismét megérti, miért néz Emmerichet. Hát még amikor a Hold belép a Föld légkörébe és megkezdődik a lángoló atmoszférával, felbolydult tömegvonzással és széteső városokkal járó kataklizma.

    Ha a Moonfall vállalná pőre látványfilm-mivoltát, kiváló darab lehetne.
    Minden ötlete képtelenség, gimis természettudományos műveltséggel is fejfájást kapsz tőle; de hej, a látvány akkor is emmerichi, és Emmerich a katasztrófafilm Caravaggiója. Mármint amennyire futotta a költségvetésből: a Moonfall minden idők egyik legdrágább függetlenfilmje (Emmerich nagyrészt Kanadában forgatta kb. 146 millió dollárból), de a lenyűgöző jelenetek leginkább a film utolsó harmadára maradnak így is, és azt se töltik ki teljesen. Ráadásul a vágáson is látszik, hogy kurtítani kellett a legnagyobb effektek idejét.

    Sajnos nem vállalja. Emmerich ragaszkodik ahhoz, hogy unalmas, másfél órás felvezetéssel, mesterségesnek ható érzelmi konfliktusokkal ágyazzon meg a történetnek. Ez tönkre is teszi az élvezetet. Egy jellemtelen, börtöntöltelék tizenéves csávó kétdimenziós konfliktusa az apjával (és pár hasonló karaktervázlat) nem elég ahhoz, hogy izguljunk is értük.

    [​IMG]
    Emmerichre mindig is jellemző volt ez a hiba, ez a kényszerű egyrészt-másrészt mérlegelés a kínosan rossz karakter-és sztori-felvezetés és a kreatív látvány- és akciórendezés között. Még legjobb filmjére, az örök klasszikus A függetlenség napjára is rányomták a jelüket az iparági sablonok, no, és nem tud karaktert írni – emlékezetes szereplői mindig is a színészeknek köszönhették a létüket, nem az írásnak. De mivel mindig is képes volt felülemelkedni a józannak tartott megoldásokon, hát neki köszönhetjük a piramisok rámpáit feldúló mamutcsordát, a kontinenseket elöntő árvizeket és a másodpercek alatt jéggé dermesztő klímaváltozást is.

    A Moonfall azért másodvonalas az életműben, mert a rendező rossz szokásai most jócskán felülmúlták a jókat. Akad viszont még néhány aspektusa, amit érdemes a 2022-es kontextusban mérlegelni.
    Emmerichnél megszokott eszköz, hogy olyan szereplőket használ, akik összeesküvés-elméletek mélységeiből érkeznek. A függetlenség napjában Russell dilis ufóhívőnek számított, míg be nem bizonyosodott, hogy végig igaza volt; a 2012-ben Charlie egy konteós rádióadást vezet és prófétának bizonyul; a Moonfallban pedig K. C. Houseman az üreges és mesterséges Holdról zagyvál csaknem habzó szájjal… és aztán, természetesen, igaza lesz. Az ellentétes oldal is világos vonulat az életműben: a hivatalosságban nem lehet bízni, a NASA hazudik, a kormány titkol és hamisít, a tábornokok megszállottak.

    [​IMG]
    Ez nem a legszerencsésebb hozzáállás 2022-ben, amikor nem csak a világjárvány lelkiismeretlen vámszedői, de a politikai közélet szélsőségei is gyilkos összeesküvés-elméletek mélységeibe vetették magukat, és éppen hogy az intézmények iránti bizalom megingása számít a demokráciák legsúlyosabb korválságának. A ’90-es években elment, mert a nyugati demokrácia akkor élte népszerűségének és diadalának egyik tetőfokát. A 2000-es években már sötétedett az ég, Charlie karaktere már kényelmetlen képzelettársításokat ébresztett (az interneten születőben volt a radikális politikai konteósok hálózata). Mára azonban Emmerich filmje olyan, mintha egyenesen a laposföldesekhez, oltásellenesekhez és gyíkember-hívőkhöz szólna, méghozzá minden irónia nélkül. (Hadd tegyem hozzá, hogy a női reprezentáció sem követi a kort; a három-négy férfi lead mellett az egyetlen női főszereplő aktív szerepe teljesen kimerül a film felére, onnantól csak sodorják a férfiak döntései.)

    Mindez aligha lehet a rendező valódi szándéka – már csak magánéletéből kiindulva sem –, egyszerűen csak az a helyzet, hogy

    Emmerich magasról tesz az őt körülvevő társadalmi (és ha már itt tartunk, filmnyelvi) környezetre és makacsul gyártja a ’90-es években ragadt alkotásokat.
    Ez az időtlenség néha egész jól sül el. A függetlenség napja folytatása, a Feltámadás tökéletesen nézhető lett ódivatú mega sci-fi hozzállása miatt, Az elnök végveszélyben pedig pompásan idézte fel a Die Hard korszakát. Kár, hogy a Moonfall esetében már kínos.

    Azzal segítek a legtöbbet, ha ajánlok jobb műveket. Nem túl régi óriás-katasztrófafilm témában a Törésvonal sokkal izgalmasabb és kalandosabb történet (nem is beszélve a földhöz ragadtabb, ezért átélhetőbb nézőpontról). Az Űrvihar pedig – amit Emmerich régi alkotótársa, Dean Devlin rendezett – egy olyan világűrös-bolygókatasztrófás alkotás, ami a maga butuska őszinteségével sokkal szórakoztatóbb a Moonfall unalmas túlkomolyságánál.

    És ha érdekel, milyen lenne, ha a Hold komolyan a végítélet felé sodorná a bolygónkat: Neal Stephenson Seveneves – A hét Éva című könyve komolyan vehető apokalipszis-regény, igen erős természet- és társadalomtudományos alapokkal és izgalmas jövőképpel.

    2022. február 4.

    https://www.filmtekercs.hu/kritikak/moonfall-kritika
     
Címkék :