Nácivadász Bosszúállók – Hunters A Hunters kíméletlen (szuper)hősöket farag zsidó nácivadászokból a ’70-es évek New Yorkjában. A Jordan Peele produceri gondozásában készült sorozat meredek és izgalmas koncepcióra épül, de pont ott bukik el, hogy vállalását nem képviseli konzisztensen. Pilotkritika. A II. világháború kegyetlenségeit tematizáló hollywoodi filmek nagyívű paradigmaváltáson mentek keresztül az elmúlt évtizedekben. Az olyan, Oscar-kedvenc alkotások mint a Schindler listája vagy A zongorista még szigorúan drámai hangnemben reflektáltak a zsidók üldöztetésére. Aztán jött Tarantino a Becstelen brigantykkal, hogy vérszomjas bosszúval faragja át a történelmet, majd újabban Taika Waititi és az ő Jojo Nyuszija, ami a coming-of-age történet és a szatirikus hangvétel mentén neveti ki a furcsa bajuszú Führer bácsit. David Weil, a Hunters alkotója, immár a képregényfilmek trendjét felkarolva, nácivadász Bosszúállókat helyez a középpontba és ilyen értelemben csapata nem sokban különbözik a Marvel és a DC univerzum hőseitől. Weil koncepciója önmagában megosztó (és épp ezért rendkívül izgalmas) megközelítés, de sorozata megbicsaklik. Ha már nácivadászok, akkor Simon Wiesenthal neve felett nem lehet elsiklani. A zsidó származású építészmérnök haláltáborok sorát vészelte át, ’45 után pedig minden energiáját arra fordította, hogy náci katonai vezetőket és háborús bűnösöket állítson hadbíróság elé. Wiesenthal ahány kitüntetést és éljenzést kapott, legalább ugyanannyi fenyegetést és ellenséget is szerzett. Bár a ’80-as évek elején egy csapat neonáci bombát robbantott bécsi háza előtt, Wiesenthal alapvetően nem az akcióhősök életét élte. Az ő fegyvere a jog volt és nem a vadászpuska. Weil szereplői pisztollyal és hidegrázós kínzási technikákkal rontanak neki az elfelejtett bűnösöknek, hogy elégtételhez jussanak. Így a Hunters esetében a nácivadász már szó szerinti megfogalmazásban kerül terítékre. A történet a ’70-es évek New Yorkját határozza meg kiindulási pontként. Jonah Heidelbaum (Logan Lerman) egy félénk, zsidó srác, aki kis kaliberű drogdílerként tengeti napjait nagyanyjával, Ruth-tal (Jeannie Berlin). Egy éjjel váratlanul meggyilkolják a fiú nagyanyját, a temetésen azonban nem a megszokott shiva veszi kezdetét. Jonah megismeri Meyer Offermant (Al Pacino), akivel Ruth a holokauszt óta szoros kapcsolatot ápolt, az unoka tudomása nélkül. A fiú apránként ráébred arra, hogy nagyanyja súlyos titkokat rejtegetett. Ruth és Offerman az amerikai társadalomba csendesen beintegrálódott nácikat keresték fel, majd kivégezték őket. Azonban Ruth halálával nem ér véget a periférián kívül mozgolódó háború, hanem éppen elkezdődik. Jonah történetével párhuzamosan feltérképezzük a másik oldalt: a „zsidóvadászokat”, akik befolyásos politikusok bőrébe bújtak, hogy elhozzák a „Negyedik Birodalom” rémuralmát. Egy harmadik cselekményszál Millie Morris (Jerrika Hinton) FBI-ügynök munkáját követi nyomon, aki a maga tempójában szintén összerakja, hogy a zsidók és nácik/neonácik között láthatatlan háború dúl. A produkciót először Jordan Peele (a Tűnj el! és Mi rendezője) karolta fel vezető producerként, míg végül az Amazon gyártásában született meg. David Weil éveken át finomította a Hunters anyagát, saját nagyanyja sorsából kiindulva, aki holokauszt-túlélő volt. Amint azt Weil egy interjúban kiemeli, olyan történetet szeretett volna, amelyben a zsidók lesznek azok a hősök, akik megmentik zsidó társaikat. Ez az elképzelés valóban újszerű, hiszen a német Schindlertől a többnyire amerikai „becstelenekig”, a zsidók általában az áldozat és a megmentett pozíciójába kényszerülnek ezekben a történetekben. A Hunters kuriózuma, hogy Jonah és Offerman karakterei által kulturális kiképzést kapunk a jiddis kifejezésekből és szavakból. Ezekre példa a savta (nagyanya), kindeleh (gyermek) vagy a shum davar, ami a triviálisat, de a rémisztő semmit is jelölheti. Weil apró lépésekben tesz minket bejáratossá, majd egészen otthonossá a zsidó kultúrában, anélkül hogy didaktikussá válna a tanítása. Mindemellett módszeréből az egészséges önirónia se hiányzik, előszeretettel játssza ki a sajátos sztereotípiákat is. Az elbeszélésben feltűnik a „zsidó szuperhős” toposza, a párbeszédektől a képregényfilmeket idéző montázsokig, de a sorozat kárára sajnos zavarba ejtően következetlen rendszerben. A Hunters komoly elkötelezettségi problémáktól szenved, mert képtelen elhatároznia magát egyetlen hangulat vagy műfaj mellett. Az egyik jelenetben egy drámai, auschwitzi flashback, a másikban egy komikus szösszenet arról, ahogy a nácivadászok készülődnek a következő kalandra. Nézőként már szégyelljük magunkat, amiért a gyenge poénkodás és a haláltábori mészárlás között alig pár perc telik el a játékidőben. Ezek a kilengések megnehezítik azt, hogy élvezzük az olyan abszurd, kétdimenziós karaktereket, mint a nácivadász apáca vagy az afro-frizurás bombanő. Persze Pacino karizmatikus jelenléte és rejtélyes Offermanja sokat segít, de illúzió azt gondolni, hogy a színészóriás képes egyszemélyes haderőként megmenteni a sorozatot. Az is riasztó, hogy a Hunters elrugaszkodó világába valódi történelmi hivatkozások kerülnek be. Ilyen a Gemkapocs-hadművelet, melynek során az amerikaiak náci tudósokat hoztak át hazájukba, hogy a szovjetekkel szembeni űrversenyt megnyerhessék. Weil ezt a kényes fordulatot felturbózza és a sorozat seperc alatt összeesküvés-elméletet gyárt belőle. Hogy mindez a feszült drámai vonalhoz vagy esetleg a parodisztikus felhanghoz kapcsolódna, nem könnyű megfejteni, tekintettel a Hunters döntésképtelenségére. A bravúros kameramozgás, a szerteágazó cselekményszál és a számtalan helyszín ellenére a Hunters nem vívja ki a kortárs sorozatok tiszteletét és inkább megmarad B-filmnek, ami különös kísérletébe fullad bele. Egyetlen reménye, hogy egy következő Tarantino 2052-ben visszautal majd rá, mondván: volt egyszer egy sorozat, ami nácivadász zsidó szuperhősökről szólt. https://www.filmtekercs.hu/sorozat/hunters
