Négylábú falkavezér a kétlábú ellen – Fenevad Lassan teljes kört fog leírni a filmes nosztalgiahullám és azok a műfajok is újraélednek, amik egy évtizednél tovább nem éltek (vagy csak szökőévnyi utóéletben). Ha valakinek hiányoznak a 70-es, kora 80-as évek primitív, de hatásos „ember kontra állat” típusú túlélőhorrorai, annak Baltasar Kormákur új filmje, a Fenevad tökéletes múltidézés. Rövid, tömör, vérbő, adrenalindús másfél óra, de nem több. Egy fecske nem csinál nyarat, de egy kasszasiker simán magával hozhat több tucatnyi másolatot, amik az ő farvizén próbálnak meg pár dollármilliót kisajtolni a nézőkből. Steven Spielberg klasszikusa, a Cápa akkora hullámokat vert, hogy egy ideig minden producer olyan horrorfilmekkel riogatta a népet, amiben a zavartalan természet képviselője támadt rá az emberekre. Legyen az négylábú, kétlábú, ízeltlábú, civilizációs arroganciánk megbüntetésének megtestesítője lett az adott élőlény, ami véres szekvenciákban pusztította el fajunk képviselőit, mire sikerült legyőzni (Grizzly, Piranha, Rajzás, csak hogy példát is mondjak). Aztán persze ennek a ciklusnak is vége lett, visszavonult a B-kategóriába és a videotékák sarkába, hogy időről-időre visszatérjen a nagyköltségvetésű terepre, ugyanazzal a változatlanul egyszerű személettel. Mert az ilyen filmeket nem lehet és nem is érdemes túlbonyolítani. Baltasar Kormákur sem variál ezen a sormintán túl sokat, elég csak az utóbbi filmjeit megnézni. A karrierjét komoly társadalmi drámákkal kezdő izlandi rendező teljesen belesimult a kétmondatos premisszájú, szabályszerű profizmussal megrendezett zsánerfilmekbe, amikben látszólag nincs semmi kiemelkedő, de arra tökéletesen megfelelnek, hogy két órára kikapcsolódjon az ember. Legyen az heist-film (Csempészek), buddy movie (2 kaliber) vagy a túlélőthriller. Utóbbiban találta meg leginkább a számítását, az Everest és a Sodródás után ez már a harmadik rendezése a műfajban. Viszont az előző példákkal ellentétben a Fenevadnak nincs valóságalapja és jóval több köze van a szándékosan eltúlzott ponyva-horrorokhoz, amiket tizenéves fejjel bújt az ember. Amik szándékosan rövidek, nyersek, brutálisak, mégsem tudtad őket letenni. Nate Samuels (Idris Elba) felesége halála után utazik Dél-Afrikába két lányával, hogy kicsit megerősítsék a családi kötelékeket. Azonban a nyugodt szafarizás hamar rémálommá válik egy különösen nagydarab és teljesen vad oroszlán miatt, aki a falkája elvesztése után irgalom nélkül tép szét minden emberit, ami az útjába kerül, legyenek azok a helyi falusiak, vadőrök vagy az orvvadászok. Hamar be is szorítja a kis családot egy lefulladt kocsiba, segítség sehol, a víz fogytán, a szörnyeteg vérszomja pedig nem csillapodik. Nate-nek nincs választása, ha azt akarja, hogy ő vagy a lányok túléljék, szembe kell néznie a csúcsragadozóval. Mert a szavannán csak egy maradhat. Ryan Engle forgatókönyve pontosan ennyire cizellált. Lényegében olyan, mintha egybeöntenénk Stephen King Cujóját a Stephen Hopkins-féle Ragadozókkal (szintén egy oroszlános-vadászos mozi, csak 1996-ból): nyílegyenesen haladó, minimalista túlélőfilm, átlagos karakterek átlagos drámai vonallal (traumával küszködő, implikáltan a pohár fenekére néző apuka, dacos idősebb lány, naivabb fiatal lány, laza segítő, akit, micsoda meglepetés, Sharlto Copley alakít). Az első 30 perc látványosan felvezet mindent, ami még később visszatérhet, utána bedobják a csonka családot a véres mélyvízbe és jönnek az egyre fokozódó támadások, amik egyenes arányban csökkentik a túlélés esélyét. Szerkezetileg teljesen kiszámítható, sablonos film a Fenevad, így csak az a kérdés, hogy a megvalósítása is összecsapott vagy tisztességesen kompetens. Hála Istennek, Kormákur végig tartja azt a profizmust, amit egy ilyen szándékosan B-filmtől nem várna el az ember és ettől válik szórakoztatóvá. Ez már ott tetten érhető, hogy nem mást választott operatőrnek, mint az Oscar-díjas, veterán francia Philippe Rousselot-t, akinek hosszan kitartott snittekkel dolgozó, mégis elegáns, hivalkodástól mentes munkája jóval igényesebb, mint amire számítana az ember. Nincs semmi lenéző hányavetiség az alkotók részéről, hanem precízen megmunkált, szórakoztató minimalizmus. Nincsenek nagy tétek, de a bezártság állandó érzete kézzel foghatóvá teszi, hogy nincs menekvés. Végig érezzük a veszélyt, a vérszomjas dög leheletét a nyakunkon, a feszültség tapintható, az akciók intenzívek, precízen vágottak és csak annyira elrugaszkodottak a valóságtól, hogy látványos, de ne rajzfilmszerű legyen a végeredmény. Igazából nehéz melyre szántóbban írni a Fenevadról, mert annyira egyszerű, primer hatásokra rámenő film, amely mintha szándékosan nem hagyná, hogy extra többlettartalmat keressen benne az ember. Négy ember és egy megvadult állat harcáról szól, semmi többről. Az időnként felbukkanó orvvadászok annyira egyértelműen gonoszak, hogy maga a film is minél gyorsabban a vágóhídra viszi őket. Ha az ember nem tiszteli a természet rendjét és ebet vág rajta, az könnyen visszaüthet – ez olyan lecke, amit már általánosban is tanítanak. A családját megvédő apa (vagyis az emberi falkavezér), aki a harc hevében találja meg újra önmagát, szintén ismert elem. A Fenevad pontosan csak azt adja, amit első látásra is kíván: egy gyors, feszes, legjobb pillanataiban izgalmas, de teljesen sematikus másfél órát, amit az ember megnéz, elszórakozik, majd két nap múlva elfelejti. Azt pedig hadd nem mondjam, hogy egy olyan karizmatikus színésznek, mint Idris Elba, jónak lenni egy ilyen filmben szinte ujjgyakorlat. Ha az a kérdés, miért nem ment ki ez a film inkább Netflixre: hát pont azért, mert régen az ilyen decens, hétvégi zsánerfilmek alkották Hollywood gerincét. Amik most a streamingszolgáltatások végtelen digitális fekete lyukába vannak száműzve és még a hardcore filmrajongók sem tudják felidézni őket. Ebből a szempontból majdnem hogy nosztalgikus élmény nagyvásznon nézni a Fenevadat, mindenki másnak rábízom a pénztárcájára és lelkiismeretére, hogy valóban megéri-e. 2022. augusztus 12. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/fenevad-kritika
