2020 December Nem bonyolult, de hatásos – Ivan, az egyetlen

Nem bonyolult, de hatásos – Ivan, az egyetlen



Vannak azok a hollywoodi produkciók, amelyek érezhetően iparosmunkaként készültek: semmi kiszámítható vagy meglepő nincs bennük, a fordulatok sem meghökkentőek (ha vannak egyáltalán), mégis működnek, mert azon a mérnöki asztalon készülnek, amely 120 éve ontja magából a történetmesélést. Az Ivan, az egyetlen tökéletes példája ennek. Semmi különös, de a végén akkor is törölgeti a könnyeket a néző a szeme sarkából, ha szerinte a családi fantasyk jelentős része csak giccses blődli.

Ivan a Big Top bevásárlóközpontban lévő apró cirkusz legnagyobb sztárja, az ezüsthátú gorilla, akinek annyi a produkciója, hogy dühösen üvölt. Ettől azért kevesen mennek a falnak manapság, úgyhogy a cirkusz tulajdonosa, Mack (Bryan Cranston) beszerez egy új szenzációt, Rubyt, egy cuki bébielefántot, aki Stella, az idős és bölcs elefánt társaságában füleit lobogtatva újra felvirágoztatja a cirkuszt. De Stella hosszú életének vége szakad, és halála előtt megígérteti Ivannal, hogy a gondját viseli a kiselefántnak. Ekkor veszi kezdetét az állatok szabadulástörténete, amiben hol szökéssel, hol pedig tüntetéssel próbálkoznak. Ivan ráébred, hogy nem akar többé bezárva élni, és hiába nyomja el a szabad élet iránti vágyát, az mindig felszínre tör – és hogy a pici elefánt is jobb sorsot érdemel, mint egész életét egy cirkusz ketrecében tölteni.

Mindig megindító látni, amikor az ember fogságba ejt vadállatokat, majd látványosságként mutogatja és parádéztatja őket, azok pedig csak próbálják túlélni, és hozzászoknak a viszontagságos életkörülményekhez.

Ivan története egyébként valóságos, a gorilla hosszú évtizedekig élt egy cirkuszban, ahol megtanult rajzolni,
és ezzel vált híressé, majd tüntetést kezdtek a kiszabadítására, míg végül egy állatkertben lelt nyugalomra az állat. Persze adódik a kérdés: vajon mennyivel jobb egy állatkertben élni, mint egy cirkuszban vadállatként? Stella, az elefánt azt mondja, az emberek tudnak meglepetéseket okozni, és vannak jobb helyek a cirkusznál. Az állatkertre gondolt, de vajon milyen életminősége van egy gorillának vagy egy elefántnak a vadonon és a szavannán kívül? Ez a fájó gondolat vonul végig a film minden percén: az állatok vágynak a szabadságra, mégis egy másik rabságba kerülnek. Így a happy end sem teljes egyébként, csak akkor, ha a néző hajlandó elfeledkezni arról, hogy mindenképpen bezárt vadállatokat lát a vásznon.



De mivel ez egy családi film, az alapvetően dühítő sztori, miszerint az ember sosem bír leállni, neki mindig több és több kell, és ha muszáj, akkor állatokat tart fogva csak azért, hogy megélhessen belőle – ezt nem érezni. Csak a csendes melankólia úszik be minden jelenetbe. Amikor megismerjük az állatokat: Stellát (Angelina Jolie hangján), a jólelkű elefántot, Bobot (Danny DeVito), a kóbor kutyát, akit nem lehet kitenni Ivan ketrecéből, és amúgy a gondnok lányától kapja a nevét, ami miatt kissé sértve is érzi magát. Snickerst (Helen Mirren), az uszkárt, aki nem mehet el a nagy szökésre, mert a vadonban nincs hajszárító; Henriettát (Chaka Khan), a csirkét, aki baseballozni tud, Frankie-t (Mike White), a kissé megfelelési kényszeres fókát. És persze Ivant (Sam Rockwell), aki igyekszik a gyerekkori történeteivel szórakoztatni Rubyt, hogy a kicsi ne féljen éjjel.

Ez a szomorúság feszül Mack arcán is. A férfi csak hajtja a mókuskereket, és bár boldogan bohóckodik mindennap az állatokkal, mégis mindig az jár a fejében, hogyan ne csapjanak össze a feje felett a hullámok. Aki Bryan Cranstont csak a Breaking Badből ismeri, annak meglepő lehet tőle ez az egyszerű, nem túl sokoldalú figura, de a színésznek nem is kellenek manírok ahhoz, hogy pontosan megmutassa, mennyi álmatlan éjszaka húzta bele a barázdákat az arcába apró társulata miatt. Ivannal különleges a kapcsolata: ő nevelte fel, még a felesége is elhagyta a gorilla miatt, és az állatból élt jóformán egész életében. Végül mégis meg kell tőle válnia, de érezzük, hogy ez így van jól.

Annyira egyszerűen búcsúzik el tőle, és annyira nincs túlbeszélve tulajdonképpen semmi a filmben, hogy éppen ez váltja ki a megfelelő hatást.
A mozinak ez a legnagyobb erénye: egyszerűen fogalmazza meg a közölnivalóját, egyszerű képekkel dolgozik, és egy-két erőltetett momentumot leszámítva teljesen természetes még az is, hogy az állatok egymás között beszélgetnek – angolul. Nem óriási drámával érkeznek a konfliktusok, hanem csak csendesen, mint ahogy észrevétlenül lemegy Nap, és mire körülnézünk, beesteledett. Így jutunk el a szabadságvágy realizálásáig, a sikertelen szökési kísérletig és a szabadulásig. A tragikum mélyen alakul ki, és folyamatosan jelen van a film első percétől az utolsóig.

A másik bravúr a technikában rejlik. Egyébként is elképesztő, hogy manapság CGI-állatokkal kell és lehet azonosulni, de olyan mértékben fejlődött professzionális szintre a motion capture technika, hogy már nem kell Avatar vagy A majmok bolygója szintű filmet készíteni ahhoz, hogy működjön. Zseniálisan kimunkált Ivan kisgyermekkori énje, a kiselefánt zabálnivaló, Bobot, a kócos, gazdátlan jószágot legszívesebben hazavinné az ember. Gyönyörű képei vannak a filmnek, nem sajnálták az időt, az energiát és a pénzt a látványvilágra, de mivel a Disney gyártotta, ebben semmi meglepő nincs. A rendező, Thea Sharrock (Mielőtt megismertelek) pedig biztos kézzel vezet végig a sztorin, és tartja egyben a vizuális világot, ügyesen terelgeti az élő szereplőket az animált állatokkal.

Természetesen megríkat a film, mint a legtöbb családi mozi, mert pontosan tudja, hol kell bekapcsolni a néző könnyekért felelős gombját.
Okosan és érzékenyen összerakott alkotás, amely nem hoz újdonságot a családi filmek mezejére, de valamit mégis tud: újra elgondolkodtat azon, hogy hol van a vadállatok helye a Földön, és az ember miért érzi szükségét beleavatkozni újra és újra az ő sorsukba.

A film az HBO GO platformján elérhető.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/ivan-az-egyetlen-kritika