2023 Szeptember Néma lánynak a szürke lény se érti szavát – Nincs, aki megmentsen

Néma lánynak a szürke lény se érti szavát – Nincs, aki megmentsen

View attachment upload_2023-10-27_10-30-25.jpeg

Mindenféle fanfár nélkül, a padló alól kúszott be az év egyik legkellemesebb, műfaji meglepetése. A Hulura frissen megérkező Nincs, aki megmentsen egyszerre méltó tisztelgés a régi idők inváziós sci-fijei előtt, miközben pont annyi modern csavar és frissesség van benne, hogy ne érződjön tucatkoppintásnak. Feszült, izgalmas és még csipetnyi mondanivalója is van rólunk, emberekről.

Érdekes belegondolni, hogy az idegeninváziós sci-fi-t mindkét szinten látja az ember a filmtörténetben. Vannak hatalmas tömegeket mozgató, grandiózus látvánnyal operáló eposzok (A függetlenség napja), de léteznek az apokalipszist személyes intimitásban megmutató darabok is, a Testrablók inváziójától kezdve a Jeleken át egészen a Cloverfield Lane 10–ig. Nem hiába emlegetem ezeket a filmeket, hiszen erősen nyilvánvaló, hogy Brian Duffield kiktől vette az inspirációt a Nincs, aki megmentsen című filmhez. És akkor még nem is hoztam fel Steven Spielberget, John Carpentert, James Cameront vagy az 1950-es, 60-as évek ponyva sci-fi regényeit, amikből szárba szökkent a zsáner.

Viszont Duffield egész karrierje íróként és rendezőként is (kis túlzással) pont abból áll, hogy egy ezerszer ismert és lerágott, műfaji alapszituációban megtalálja azt az apró csavarintást, kombinációt, amitől az összkép teljesen másképp hat. Legyen szó slasherről (A bébiszitter), ahol a címszereplő levedli az áldozatszerepet és átlényegül gyilkossá, poszt-apokaliptikus, buddy szörnyfilmről (Love and Monsters) vagy az első kamaszkori szerelmet időzített, emberi bombák között megélő szerelmespárról (Spontaneous). A fekete humor, az abszurd helyzetek közben megélt, generációs szorongások és a különféle, akár egymásnak ellentmondó műfaji elemekkel való, ügyes zsonglőrködés mind visszatérő elemek filmjeiben –


ebből a szempontból a Nincs, aki megmentsen Brian Duffield talán legszikárabb és legkomolyabb alkotása.
A Nincs, aki megmentsen nem ironizálni akar, hanem rátenni a néző torkára a bakancsát és csak akkor elengedni a szorítást, amikor már a stáblista pereg.


.
Ha nem olvas az ember semmit Duffield filmjéről, látszólag úgy indul, mint egy közép-nyugati vidéken játszódó, szellemes horror vagy túlélő thriller. A fiatal Brynn (Kaitlyn Dever) anyja halála óta egyedül él a közös, családi házban, varrónőként ruhákat készít, amit aztán a helyi kisvárosban ad el, azonban mindenki ferde szemmel néz rá, mintha egy súlyos titkot rejtő múltja lenne. Maga Brynn is kicsit olyan, mintha megrekedt volna a gyerek és a felnőttkor között. Visszahúzódó, magába forduló, nehezen kommunikál, szabadidejében modellvárost épít a nappali közepén és egy látszólag képzeletbeli barátnak ír leveleket. Viszont az egyik éjszaka megkezdődnek a furcsa, fenyegető dolgok: kicsapódó ablak, nyikorgó padló, valaki van a házban és nem jó szándékkal.

De nem szellem vagy betörő, hanem űrlények, a nagy szemű, csápos kezű, emberrablós fajtából.
Brynn az első betolakodót még legyűri, de az igazi kellemetlenségek csak másnap fogadják. Nincs áram a házban, a kocsi akkujában, a városban senki se érzékelt semmit, szólni nincs értelme, úgyis bolondnak tartanák. A szökést pedig megakadályozza, hogy az idegenek már álruhában köztünk járnak és kifejezetten Brynn-re vadásznak. Nincs más menedék, csak a régi otthon egyre szűkülő, omló falai. Az invázió megkezdődik, ahogy a túlélésért való kétségbeesett küzdelem is.


„A Világok harca találkozik a Szalmakutyákkal” – ez is lehetett volna akár Duffield forgatókönyvének kulcsmondata, amivel eladta a stúdióknak és a film első kétharmadában, a Nincs, aki megmentsen tartja is magát a home invasion thrillerek szerkezetéhez és hangulatához. Adott hozzá a környezetileg és szociálisan is elszigetelt protagonista, az egyszerre minimális védelmet adó, ugyanakkor egyre fojtogatóbbá váló otthon, az ostrom intenzitásának fokozódása és a mindennapos eszközök gyilkos fegyverré válása. Konyakések, ollók, székek, serpenyők, fazék tele forró vízzel, szinte mind kötelező elemek, amiket ügyesen végigzongoráz a film, de tudja, hogy mikor is kell túllépni rajtuk. Itt minden győzelem, csak időszakos, mert a támadók természetfölöttiek, nyomasztó erő-, számbeli és technikai fölényük adja azt a feszültséget, amire az inváziós sci-fi mindig is épített.

A címben szereplő érzést nemcsak a menekülős-túlélős setpiece-k adják meg, hanem a film leglényegesebb stilisztikai csavarja, ami lényegében abból áll, hogy alig két sornyi dialógus van a film 93 percében. Duffield lényegében a teljes dramaturgiát a kameramozgásoknak, a vágásnak, a zenének, a hangeffekteknek és végül, de abszolút nem utolsó sorban Kaitlyn Dever arcmimikájának rendeli alá. Ez pedig egy erősen reklámszagú, kétélű fegyvernek érződő megoldás, ami bizonyos esetekben látszólag kikezdi a sztori logikáját.

Sokaknak nehéz lesz elhinni, hogy Brynn tényleg annyira nem tud mástól segítséget kérni, hogy még szavakat se tud formálni, de ezt talán még el lehet fogadni a súlyos szociális fóbia és a kiközösítés metaforájaként.
Cselekményszerkezet szintjén azonban a lehető legjobban sikerült hasznosítani e karakterjegyet, ugyanis ezzel a radikális húzással Duffield a túlrágott expozíciós dialógusoktól kezdve a béna egysorosokon át a felesleges magyarázkodásig (Mik ezek az űrlények? Honnan jöttek? Mit akarnak? Nem tökmindegy?) minden forgatókönyvírói maszlagot leránt, amire Hollywood mankó módjára támaszkodik lassan több évtizedes távlatban. Egy minimalista alkotói kihívásból piszok szórakoztató végeredmény született.


Lehet az eredetiség hiányával megvádolni a Nincs, aki megmentsen-t (az már más kérdés, hogy manapság lehet-e egyáltalán eredetit alkotni ebben a témában), viszont amit Duffield és a stábja az elmúlt ötven évből összegyurmáztak, azt lefegyverző, egyenesen pofátlan magabiztossággal adják elő. Kiválóan lefilmezett és vágott suspense szekvenciák, hátborzongató hangeffektusok, az érezhetően alacsony költségvetéshez képest remek speciális effektek és kellően gusztusos űrlény-dizájnok, mindezek alá pedig kellően hatásos zene társul Joseph Trapanese-től.

Viszont aki igazán eladja a Nincs, aki megmentsen című filmet, az tényleg Kaitlyn Dever,
akinek minden bizonnyal jókora kihívás lehetett ez a szerep (képzeld el, hogy egy mentálisan sebzett karaktert kell úgy eljátszanod, hogy egy szó sem hagyhatja el a szád), de fenomenális teljesítményt nyújt. Arcjáték, testbeszéd, a torkából kitörő, ösztönös hangok, ezekkel képes érzékeltetni főhősnője fizikai-lelki tusáját, ellentmondásosságát, sebzettségét.

Utóbbi két tulajdonsága lényeges fókuszt kap a film utolsó harmadában, ugyanis számos kortárs zsánerfilmhez hasonlóan a Nincs, aki megmentsen érzelmi központja is egy múltban megélt és feldolgozatlan trauma köré épül. Viszont Duffield-ék két fontos elemmel ússzák meg, hogy ez a film is egy morózus és fárasztó terápiás session legyen (mint pl a. Beszélj hozzám! vagy a Censor). Egyfelől a fenti szubtextust finoman elszórva, nem pedig látványosan tolakodó módon ágyazzák be a történet szerkezetébe, másfelől pedig nem áldozzák be a műfaji elemeket a drámai hatás kedvéért. Egy ufós thriller-horrorra fizetett be az ember és ezt maradéktalanul meg is kapja, kiváló minőségben.

Ráadásul a film befejezése meglepően sötét és elgondolkodtató kérdéseket vet föl arról, hogy vajon egy mesterséges konformizmusért hajlandóak vagyunk-e feláldozni saját identitásunkat, mindazokkal a hibákkal és fájdalmakkal egyetemben, amik formáltak minket.
Ha túl sok ez a fájdalom, vajon nem jobb tényleg egy álomvilágba menekülni? A Nincs, aki megmentsen tökéletes posztmodern műfajturmix, mégis ott van benne az a nyomasztó, időtlenül releváns társadalmi-személyes témaválasztás, ami az igényes sci-fi velejárója.

A Nincs, aki megmentsen elérhető a Disney+ kínálatában.

2023. szeptember 30.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/nincs-aki-megmentsen-kritika