[Filmkritika] Örökkévalók Megérkezett a Marvel Moziverzum friss generációja: a Bosszúállók után új szuperhősök veszik védelmükbe az emberiséget. Érdekes ívet mutat eddig a Marvel Moziverzum Negyedik Fázisa. A nosztalgikus hangulatú Fekete Özvegy sem stílusát, sem cselekményét illetően nem tartogatott sok újdonságot. A Shang-Chi és a Tíz Gyűrű Legendáját ugyan vízválasztó opuszként vezette fel a nagyobbik képregényfilmes stúdió reklámhadjárata, valójában nemhogy az ázsiai kultúrában nem merült el, egyenesen a legjellegtelenebb szuperhőst ismerhettük meg benne. Joggal merült fel a kérdés az utóbbi hetekben, hogy Thanos mesterkedése után mégis milyen világot megforgató sztori volna képes lenyűgözni a közönséget. Talán érdemesebb lenne globális fenyegetések és crossoverek helyett az egyes karakterekre és saját kis közegükre koncentrálni az új fázisban. A kimondottan a Bosszúállók helyébe lépő Örökkévalók azonban nem ezt az utat választotta. A csütörtöktől hazai mozikban is látható alkotás pont az imént vázolt zsákutcába fut bele. Igaz, a friss Oscar-díjas Chloé Zhao (A nomádok földje) rendezése sok tekintetben különbözik is a legtöbb szuperhősfilmtől. A dal ugyanaz marad A Marvel filmek nem árnyaltságukról, izgalmas és fordulatos történeteikről vagy épp merész újításaikról híresek, az Örökkévalók azonban az univerzum többi darabjához viszonyítva kissé más stílusú alkotás. Igazi kétarcú munka, ami egyszerre szolgálja ki a legmagasabb fordulatszámon a producerek igényeit és enged teret a cselekmény közepén a rendező művészi elképzeléseinek. Először vegyük sorra a már oly sok kritikában tárgyalt tipikus Marvel jegyeket, amik sajnos a Fázisok előrehaladtával fokozatosan egyszerűsödnek és általában kiszámítható, sablonos mintázatokban kerülnek elénk. Amint egyre kevesebb egyedi karaktert tudnak felmutatni Kevin Feigéék, úgy uralkodnak el a stúdió produkcióin a primitív megoldások. Ezúttal is a szokásos mindent bele élményt kapjuk, koncepció nélkül összefoltozott filmet látunk. Mintha valamilyen algoritmus pakolgatná egymás után híres filmek ikonikus jeleneteit és különböző műfajok legklisésebb megoldásait. Mémekre emlékeztető szituációkban, tiktok videó hosszúságú snittekben kommunikálnak az alkotók. Igénytelen, ámde grandiózus és barokkosan tömény CGI-szekvenciák ömlenek a vászonról, pedig olyan széles körben népszerű alkotók, mint Fincher, Villeneuve és Nolan már több ízben bemutatták, hogy kell árnyalt és többnyire láthatatlan módon alkalmazni blockbusterekben a technológiát. A fentiek azonban csupán apró problémát jelentenek a film néhol minősíthetetlenül ordenáré, máskor erőltetett humorához képest. A kétezres évek amerikai vígjátékainak altesti humorát idéző poénok, valamint izzadtságszagú faviccek röpködnek a párbeszédek során. Mérhetetlen egyszerűséget feltételez közönségéről a Marvel. Legalábbis hőseink látványosan szűk szókincse, a ruházati és elektronikai márkanevek ismételgetése, ezáltal a mondanivaló pillanathoz kötése, korunk legnívótlanabb dance-pop videoklipjeinek önfeledt megidézése és más hasonló eljárások csakis erre engednek következtetni. Olyan jó volna, ha Kevin Feigéék inkább átlagosan iskolázott közönségnek szánt mesékben (történetekben!) gondolkodnának. Már az első két fázis sem helyezte túlzottan magasra a lécet, a Marvel újabb produkciói viszont tényleg úgy néznek ki, mintha az internet leghitványabb tartalmait fogyasztó zombikat céloznák meg velük. Leírhatatlanul távol van ez a nyolcvanas-kilencvenes évek újító szellemű, nagyszabású, humoros, kecses, romantikus, habkönnyű hollywoodi meséitől, legyen szó akár a fantasy, a sci-fi, a horror vagy az akció-, esetleg kalandfilmes műfajról. Nekirugaszkodó rendező Mégsem lehet elvitatni, hogy ezúttal kapunk valami mást, a megszokottól eltérő élményt is. Az Örökkévalók újításai egész biztosan megosztják majd a közönséget, pedig némi színt adnak a filmnek. A legalapvetőbb innováció, hogy ezúttal még a korábbiaknál is kevesebb szerepet kapnak az emberek. Bár a címszereplők őket hivatottak védelmezni, fontos kiemelni, hogy az Örökkévalók még csak nem is földi születésű szuperhősök. A film úgy lép ki a földi keretek közül, mint a Thor-széria. Ezért is érthetetlen, legalábbis az első epizód tükrében, hogy miért viszik tudományos síkra, zárják a sciece-fiction műfaji keretei közé az addig misztikus, sőt spirituális keretek közt csordogáló fantasy-t. Más tekintetben azonban teljesen világosak a rendező gondolatai. Felmerül a történelem több klasszikus sorskérdése. Jobb-e felülről irányított rendszer békéjében élni, mint bűnös, ámde szabad társadalomban? Szükség van-e a technikai és tudományos fejlődésre, ha ennek gyakran háborúkban eleső embertömegek fizetik meg az árát? Vajon van-e felsőbb hatalom, és ha valami rossz történik, Isten magára hagyja-e a világot? Lehet-e a hősöknek magánélete? Félreteheti-e hivatását egy kiválasztott, hogy olyan magánjellegű dolgokkal foglalkozzon, mint például a szerelem? A rendező jó egy órát szán arra a cselekmény kellős közepén, hogy az epikus kerettörténetből fakadó kérdéseket boncolgassa. Ez lassabb tempójú, komorabb hangvételű jelenetekkel, a karakterek lelki állapotát demonstráló tájképekkel és filozofikus monológokkal párosul. Zhao bátran moralizál és pszichologizál, illetve több romantikus szálat is nyit, amire korábban alig láttunk példát a Marvel filmjeiben. Sok dicsérettel mégsem illethetjük rendezését, ugyanis a koncepciót alig sikerült kibontani. Az akciótengerbe ékelt drámai pillanatok nem mélységet adnak a cselekménynek, hanem kifejezetten lassítják és széttördelik azt. Egész egyszerűen nem sikerült összeilleszteni két különböző stílust. Aminek persze az is lehet az oka, hogy a filozofikusabbnak szánt jelenetek alapjául szolgáló forgatókönyv borzalmasan gyenge. Amerikai filmekben gyakran hallunk butácska mondatokat, de totálisan életidegen szituációk ritkán kerülnek elő. Ehhez képest az Örökkévalók leíró jellegű tőmondatai, a valódi színészi játék híján villantott kifejezéstelen, távolba révedő tekintetek, valamint a gyászos dialógusokat megkoronázó „sufniszinkron” a magyar filmgyártás legrosszabb tendenciáit idézik. A historizáló jelenetekről nem nehéz olyan bántóan félresikerült hazai történelmi munkákra asszociálni, mint például a Honfoglalás vagy a Sacra Corona. Kiábrándító ilyet professzionális amerikai filmben látni, különösen ha már bizonyított, tehetséges rendező áll a kamera mögött. Azért becsületére szóljon, hogy néhány meglepően briliáns zenét is (pl. Pink Floyd, Bach) kölcsönzött egyes jelenetek érzelmi töltetének emelésére. Chloé Zhao rendezett egy tökéletesen felemás Marvel megapic-et. Egyrészt a stúdió szokásos stílusjegyeit alkalmazza, különösen dagályos mértékben. A MCU-val persze nem volna semmi gond, ha Hollywood nem kizárólag ilyen típusú opuszokkal töltené meg a mozikat, valamint ha a Disney nem próbálná presztízsfilmként eladni képregényadaptációit. Vajon mi szükség van Oscar-díjas szerzőt, kiváló színészeket szerződtetni és dollármilliókat beleölni ezekbe a produkciókba, ha végül C-kategóriás tékás műveket kapunk? Néhány havonta zavarba hozza az embert a Marvel, amikor újra, meg újra eladja ugyanazt a bulvárélményt. Olyan antiintellektuális és primitív megoldásokat alkalmaznak, hogy az átlagos, előítéletmentes nézőből is előhozzák a „kultúrállatot”. Ez a XX. század második felében virágzó popkultúra, illetve különösen a Spielberg, Lucas és Zemeckis által megalkotott ifjúsági mozi megcsúfolása. Jelen alkotás ugyanakkor hordozza egy régi vágású független filmes direktor kézjegyét is. Utóbbi igyekszik felvetni valódi kérdéseket. Például az emberi, antropomorf hősök morális és mentális megingásain keresztül vagy épp a MCU opuszaiban eddig alulreprezentált szerelmi szálak előtérbe helyezésével. Azonban hiába a két és fél órás játékidő, nem marad hely, hogy akár szavakban, akár sajátos zenei és képi elképzelései által szépen kibontsa ezeket a rétegeket. Sikertelen próbálkozásai csupán megtörik a cselekmény lendületét és olyan „európai” irányba tolják a film élét, amit joggal nem fognak díjazni a vérbeli Marvel rajongók. https://www.pcguru.hu/hirek/filmkritika-orokkevalok/66728
Felesleges hősök – Örökkévalók Nehéz feladat tíz teljesen ismeretlen hőst integrálni egy jól felépített rendszerbe, pláne, ha ez a Marvel univerzuma. Ha valakinek, akkor A nomádok földjének Oscar-díjas rendezőjének, Chloé Zhaónak sikerülhet a mutatvány – sajnos azonban neki sem jöhet össze minden. A Marvel negyedik fázisának érezhetően fontos célkitűzése, hogy kitörjön az eddig megszokott keretekből: a Fekete Özvegyben a kémfilm, a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendájában a wuxia műfaja szivárgott be az MCU-ba, de az olyan sorozataikkal, mint a WandaVision vagy a Loki is igyekeztek újat mutatni. Ezek a produkciók azonban mégsem álltak olyan távol a Marvel komfortzónájától, mint ahogy arra Chloé Zhao törekedett az Örökkévalókkal. A teljesen új szuperhőscsapatot bemutató film ugyan megugrotta a tónusváltás követelményeit, a Marvel bevett kliséinek béklyói egyúttal mégis visszatartották attól, hogy kiforrjon Örökkévalók – a két véglet egymásnak feszülése pedig olyan sivár eredményt hozott, mint a történet helyszínéül szolgáló tájak. Meg kell hagyni, egy tíz főből álló, teljesen új szuperhőscsapatot bevezetni egy olyan jól megalapozott rendszerbe, mint amilyen az MCU igencsak nehéz feladat – főleg, hogy ehhez képest az eredeti Bosszúállók nagyjából feleakkora csoportjának megalapozására négy év és öt film állt rendelkezésre. Ez megengedte, hogy alaposan megismerjük az egyes karaktereket, a hátterüket, motivációikat és a kapcsolatok dinamikáját. Ha valakinek sikerülhet ennek töredéke alatt egy koherens világot felépíteni, aminek minden hőse közel egyenlően érvényesülhet, akkor az a friss Oscar-díjas, Chloé Zhao lehet. Zhaóról már korábbi rendezései alapján is sejteni lehetett, hogy ráérez majd arra, hogy egy ilyen történet működéséhez elengedhetetlen az érzékeny karakterközpontú megközelítés, és pontosan ezt is igyekszik tenni. Az Örökkévalók azonban túl monumentális ahhoz, hogy a mikrodrámák elegek legyenek, vagy úgy egyáltalán érvényesülni tudjanak. Az MCU új szuperhőseit ugyanis nem véletlenül hívják örökkévalóknak: egy több millió éves fajról van szó, akiknek feladata, hogy új bolygók teremtésében segédkezzenek, így konkrétan a Földre több ezer évvel ezelőtt érkeztek. A millenniumok eseményeit a történelem-gyorstalpalóval összekötött flashbackek hivatottak összefogni, s egyúttal bemutatni a hősök múltját, megalapozni a személyiségüket és felállítani a csoport viszonyrendszerét. A visszatekintések azonban sajnos nem a megfelelő egyensúlyban oszlanak el a cselekmény folyamán, így gyakran nehéz azonosulni egyes karakterek problémáival, amikor még nem is igazán ismertük őket. Kiegyensúlyozatlanság ide vagy oda, a személyes küzdelmek sajnos egyébként is apró pöttyöknek tűnnek a történelem óriási vásznán. Hiába izgalmas például Thena önmagával folytatott harca és identitáskeresése – Angelina Jolie minden rezdülése szokatlanul mesteri – mégis kidolgozatlannak érződik, ahogy a legtöbb fókuszt érdemelt Ikaris (Richard Madden) és Sersi (Gemma Chan) románca is. A személyes konfliktusok elvesznek az Örökkévalók grandiózus tablóján, Zhao viszont – balszerencséjére – túlságosan bízott a részletek erejében ahhoz, hogy elegendő figyelmet szenteljen a történet marveles bonyodalmára: a jó és a rossz elkerülhetetlen összecsapására, ami így a film leggyengébb pontja lett. Az örökkévalóknak már nem elég egy egyszerű gonosz tudós vagy világokat pusztító őrült titán (a film amúgy egészen logikus választ ad arra, miért nem szálltak szembe újonnan megismert hőseink Thanosszal), nem: ők már szó szerinti istenségekkel háborúznak. Ám miután egy isten még az MCU-ban is viszonylag megfoghatatlan koncepció, ezért valójában annak földi helytartóival, a Deviánsoknak nevezett, kizökkentően béna CGI-szörnyekkel vívtak csatákat – e lények még annak ellenére is meglehetősen gyenge fenyegetést jelentettek, hogy ezúttal egyetlen örökkévaló sem volt biztonságban, sőt, sorra hullanak hőseink. Ám amíg ennek valódi súlya volt a Bosszúállók: Végtelen háborúban, de még a Végjátékban is, addig itt sehogy sem sikerült elég kapcsolódási pontot létrehozni a nézők és a szereplők között, hogy igazán megérintsen minket bármelyikük halála is. Pedig alapvetően soha nem volt még ennyi azonosulásra hívó figura: szinte mindenki reprezentálva érezheti magát az Örökkévalókban, sőt, a korábban megszokott férfiközpontú felfogást is rendre megcáfolja: a csapat újra és újra női vezetőt kap. Hatalmas és igazán jelentős lépés a Marvel részéről az ilyen sokszínű szereplőgárda: különböző nemzetiségű (a sztori kvázi főhősét, Sersit Gemma Chan alakítja, akit a Marvel Kapitányból „hasznosítottak újra”), korú, képességű (Lauren Ridloff megformálásban megismertük az első siket szuperhőst, Makkarit) és identitású. Brian Tyree Henry játssza a Marvel első, nyíltan meleg hősét, Phastost – Zhao rendezésében a melegek ezentúl csókolózhatnak, a heteró párok pedig szexelhetnek is az MCU-ban. Hiába történt meg a Marvel első szexjelenete, mégis sterilnek hatott: kevesebb benne az érzelem, mint az egyetlen, ártatlan pusziban, ami Phastos és férje között csattant el. Egészen érthetetlen, hol siklott félre az Örökkévalók szíve, amikor Zhao a korábbi alkotásaiban, így legutóbb A nomádok földjében is bebizonyította, hogy az, amihez igazán ért. Nemcsak embereket képes csordultig tölteni érzelemmel, hanem kopár síkságokat, zord sziklákat is. Az első blockbuster rendezésébe is érezhetően ezt igyekezett átemelni, és bár kizárólag kietlen pusztákon és homokdűnéken forgott a film – olyannyira, hogy szinte már várjuk, mikor robog be balról Frances McDormand a kis furgonjával – ezúttal élettelen, lapos lett a végeredmény. Festmény helyett egy sebtében felskiccelt vázlatot kaptunk, amit nem volt idő megtölteni élénk színekkel. Félreértés ne essék: az Örökkévalók már-már Dűnéhez hasonlatosan grandiózus (a szemünknek pedig kifejezetten jót tesz a zöld háttér nyilvánvaló hiánya, ahogy a Zhaóra jellemző lassú ritmus is), de mögötte nincs több a tátongó ürességnél. Nem hiányoznak a pörgős akciók, a cserébe várt mély érzelmek azonban igen. Nem várnánk el kötelezően a poéngyárat (pedig a bollywoodi babérokra törő örökkévalót, Kingót alakító Kumail Nanjiani igazán kitett magáért humorfronton), de ennek ellenében akkor legyen súlya és mélysége fals egzisztenciális krízis helyett. Az örökkévalók ahogy érkeztek, úgy hagyják el a Földet, és ugyan a Marvel megígéri, hogy még egy folytatásban visszatérnek, ennek egyelőre nem érezzük szükségét. Mert míg a Végjátékig vezető út szinte kizárólagos precizitással lett kikövezve, addig kevésbé találjuk az Örökkévalók helyét az MCU-ban, mint anno, a sorból akkoriban szintén kilógó, mégis azonnal szerethetővé vált A galaxis őrzőiét. Reméljük, hogy az azonosulás valójában nem a rendezésen, az íráson, vágáson vagy a színészi játékokon bukott el, hanem a magyar szinkronon: ha teheted, eredeti nyelven nézd az Örökkévalókat, mert rég végeztek már olyan hentesmunkát a szinkronstúdióban, mint a Marvel legújabb mozijánál. 2021. november 3. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/orokkevalok-kritika
A csúcson nyitott az Örökkévalók, de a kritikusok nem szeretik Egyesek kritikai buktának könyvelték el az Örökkévalókat, de a közönség fülébe még nem jutottak el a rossz hírek: a Marvel továbbra is nyerőnek számít a mozis bevételek tekintetében. 69,5 milliós első hétvégés bevételt tudhat magának az Örökkévalók, amely a Marvel legújabb dobása. A szuperhősfilmeket gyártó stúdió lassan minden hónapban kidob valamit: nyáron a sokat halasztott Fekete Özvegyet, szeptemberben a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendáját, októberben pedig a Sony által legyártott Venom 2.-t habzsolhatták be a rajongók. Jogosnak tűnt a félelem, hogy az Örökkévalók egy ilyen sűrű időszakban akár bukhat is – egyelőre azonban nem úgy fest a helyzet. A nagyközönség számára teljesen ismeretlen, de még a képregényfanok jó részének se sokat mondó karakterek nagyvászonra ültetése mindig kockázatos. Viszont a Marvel az utóbbi években gyakran kísérletezett azzal, hogy a fővonaltól távol álló figurákat helyez a középpontba, és egyelőre megtérültek a próbálkozásai. A galaxis őrzői, a Marvel Kapitány és az említett Shang-Chi mind hatalmas sikernek örvendett. Az Örökkévalók, melyet a korábban kisköltségvetésű független filmeket rendező, A nomádok földjéért Oscar-díjat Chloé Zhao készített, egyelőre úgy tűnik stabil lábakon áll a kasszáknál. Bár az idei Marvel-etapoktól elmaradt a bevétel tekintetében. Az Örökkévalókkal kapcsolatban az volt a fő médiavisszhang, hogy a kritikusok ezt valamiért kevésbé szívlelték, mint a korábbi próbálkozásokat. A Rotten Tomatoes kritikagyűjtő oldalon jelenleg a véleményezők 48%-a tartja megnézésre érdemesnek a filmet – ez a legalacsonyabb százalék, ami a Marvel 2008 óta tartó filmes univerzuma esetén előfordult. Az elkövetkező heteket tehát meghatározza majd a negatívabb kritikusi attitűd, bár a közönség értékelései korántsem festenek ilyen sötét képet az elkészült filmről. 2021. november 7. https://www.filmtekercs.hu/hirek/csucson-nyitott-az-orokkevalok
