Paralízis – Sandman: Az álmok fejedelme Eljött a már sokszor, sokféleképp megálmodott, kultikus képregény-ciklus adaptálásának ideje. A Sandman: Az álmok fejedelme rajongóinak vágyát kielégítendő a Netflix leszállított egy tisztességes sorozatot. Dicsérő szavak ezek, de sejtem, hogy a fanok miért nem felhőtlenül boldogok most sem. Morpheus, azaz Álom (Tom Sturridge) százéves rabságából kiszabadulva ráeszmél: erőtlenebb, mint valaha. A feketepiacon kelendő ereklyéi, homoktarsolya, sisakja és álomköve felaprózták erejét. Elsődleges célja tehát visszaszerezni őket, amikkel aztán rendet tud rakni a távollétében darabjaira hullott Álomvilágban. A Korinthoszi (Boyd Holbrook) nevű, megtestesült rémálom sem tétlenkedik, az Éberek síkján sorra szedi áldozatait, miközben a világok és az álmok közti határ egyre amortizálódik egy ártatlan ifjú, Rose Walker (Kyo Ra), a két lábon járó álomörvény növekvő ereje nyomán. A bonyodalmak mögött felsejlik Álom testvére, Vágy (Mason Alexander Park) cselszövése, ami kénytelen-kelletlen, lassacskán ráébreszti Morpheust, hogy neki is meg kell változnia, s meg kell találnia önmagában az emberséget. A Sandman a produkciós poklokat járta már 1991 óta (akkor merült föl először az adaptáció lehetősége), ám amióta a képregényt szerző Neil Gaiman és a Netflix alkut kötött 2019-ben, elindult és nem csillapodik a gyűlölethullám. Jómagam azt gyűlölöm, hogy erről még beszélnünk kell. Azt, hogy hacsak nem egy már jól bejáratott színesbőrű színész kap szerepet a vásznon, hanem egy újonc, kevésbé neves kolléga, azonnal a polkorrektség billogját izzítják a fanyalgók. Persze ez olyan esetekben érthető, mint James Bondnál, ahol az alapvető kulturális beágyazottságát jelzi a fehér, brit arca. A Sandman esetében a politikai korrektség azért válik nevetség tárgyává, mert az azt nehezményezők érvelése totálisan irreleváns. Rose szerepe, bár meglehetősen alulírott és a színészt nem is vezetik valami jól a rendezők, a maga egyszerűségében izgalmas. Az évek óta nem látott öccsét keresi, az Álom foglyul ejtésekor álomkórba szenderült, s visszatértével felébredő dédnagymamája támogatja. Az asszony iparmágnás családból származik, 90 éves, s maximum vitaindító lehet, hogy egy színesbőrű a két világháború közti, meglehetősen szegregált társadalomban erre képes lehetett volna-e (egy fantasyben). Ennél már nagyobb viharokat gerjesztett Halál (és még néhány mellékszereplő) castingja. Kirby Howell-Baptiste átlagos alakítást nyújt (egyelőre) rövidke szerepében, amelynek etnikumáról egy betű említés sem esik a képregények lapjain, s úgy hiszem, a „halál ezer arca” kellően tág teret nyújt a definíciós kísérletekhez. Ráadásul egy végtelen, kultúrától független entitás, amit mindenki másként érzékel. A legnagyobb port viszont az önmagát nem-binárisnak valló Park kavarta a már 1989-ben is androgünnek megírt Vágy bőrében. Gaiman rajzolóinak zsenije, hogy egy-egy ecsetvonással minden képregénypanelben másik nemi oldalát mutatja, a Netflixé pedig a hibátlan casting. Park arcszerkezete lényegében mozgóképre helyezi ezeket az apró trükköket a tussal és a ceruzával, zavarba ejtő manírossággal. Unalmas, lapozzunk. Címszereplőnk castingja az igazán érdekes kérdés. Nem aratott osztatlan sikert, s mintegy kapu a kritika két birodalma között. Egyfelől Tom Sturridge jól abszolválja feladatait. Ebben a sorozatban az Álomúr egy zilált, bizalmatlan, bizonytalan, könnybe lábadt szemű harmincas srác. Az alkotók nem restek bevetni a boci szemeit, miképpen a cukiságfaktort sem a játékosra animált vízköpőkkel. Egy tisztességgel építgetett, de sokszor kínosan gyenge CGI-jal operáló, epizodikusan tagolt fantasy-dráma bontakozik ki, két nagy történetszállal. Előbbiben a mindig fantasztikus David Thewlis által alakított pszichopata, John Dee ámokfutása színezi az ereklyevadász kalandfilmet, utóbbiban pedig a Korinthoszié Rose young-adult megéréstörténetét. A Sandman, lévén megalkotója, Neil Gaiman aktív részese volt elkészültének, forgatókönyvét tekintve sokszor tűpontos átirat, követhető és következetes széria. Most mégis értetlenül, tehetetlenül állok előtte. A Sandmant szerencsére nem üti agyon az indokolatlan akció, hagy időt gondolkodni a történteken kellemesen komótos tempójával, viszont fantáziátlan; egy unalmas szeminárium. Ez a Sturridge-casting másik oldala. Tehetséges, ez nem kérdés, de kisugárzásából hiányzik a félelem esszenciája, márpedig ez a karakter életek sorsáról dönt; könyörtelenül, de nem igazságtalanul. Nincs aurája, amitől nyomasztó, misztikus, mégis paradox mód emberi volna, ha lenne. Ez az, ami hiányzik a Sandman-ből; lefordítva, az alkotói vízió. A konvencionális a Gaiman-adaptációk sorában kifejezett szitokszó. Az Amerikai istenek átiratában ugyan kisebb szerepet kapott, de Bryan Fuller csapata elképesztően súlyos audiovizuális világot álmodott meg vallási fikciójához. Az Elveszett próféciákat már szinte ő vezényelte, remekül házasította a brit fekete humort és a groteszket a játékos formanyelvi megoldásokkal. A Coraline és a titkos ajtó egyenesen az illusztrált gyermekkönyv lapjairól mászott le és kezdett önálló életet a zseniális Laika stúdió stop-motion szürrealista kreatúráinak hála. Elmondása szerint a Sandmannel e végletek között állapodott meg, a végeredmény pedig azt tükrözi, hogy nem volt meg a közös hang a szerzői vízió és a rendezői látásmód(ok) között. Gaiman képregénye nemcsak letaglózó mitológiája miatt került kultstátuszba, ilyenek előfordulnak. A médium, a képregény teljes formátumát, felületét és határait vette kezelésbe rendhagyó stílusával, amit Sam Keith rajzmesterrel tökéletesített. Spirálként kacskaringózó panelszerkezetek egy teljesen fehér oldalra rekesztett hangyányi alak és megannyi lázálomszerű borzalom, amely soha egy pillanatra sem ad egészen egzakt választ arra, hogy álom-e vagy valóság, amit látunk. A képregény egy mesés, sokszor rémes, mélyfilozofálásra késztető mű életről és halálról, boldogságról és szomorúságról, izoláltságról és társasságról, amely nem ereszt. Aktív részvételt követel meg a szó szoros értelmében, része vagy, s ő a részed – álommunka. Ezzel szemben a vizuális ingereket, az operatőri megoldásokat, a fény-árnyék- és montázstechnikát abszolút konvencionálisra redukáló sorozat arra az állapotra hajaz, amit alvás közben, kvázi kikapcsolt aggyal, korlátozott mozgástérrel csak végignézünk – paralízis. Vizuális orgiát vártam a Sandmantől, ami gondolatokat ébreszt. A másodikat megkaptam, mert zseniális a sztori, néhány erősebb pillanat is akad, de ettől eltekintve nem több konvenciók halmazánál. Sóbálvánnyá merevít a történet komplexitása, ám közben kényelmetlenül fészkelődök, készen rá, hogy bármelyik percben felálljak. A Sandman: Az álmok fejedelme augusztus 5-től nézhető a Netflixen. 2022. augusztus 7. https://www.filmtekercs.hu/sorozat/sandman-sorozat-kritika
