Az MLSZ volt edzője nyilatkozott kapitányságának korszakáról Hegyi Ivánnak. Kapitányi bemutatásakor Csányi Sándor MLSZ-elnök a taktikailag a legjobban felkészült magyar edzők közé sorolta, aztán a szövetség az első – vesztes – tétmeccs után menesztette. Azt gondolná az ember, a családi vállalkozásaihoz visszatérő Pintér Attila még mindig nehezen beszél rapid eltávolításáról, ám feltűnően kiegyensúlyozottan nyilatkozott lapunknak. Nemhogy hirtelen leváltották, de egyes fórumokon már-már a nép ellenségének kiáltották ki. Hogyan fogadta a záporozó bírálatokat? – Ha megpróbálnám elviccelni a dolgot, akkor azt válaszolnám: a negatív reklám is reklám. De nem akarok tréfálni. A kritikát mindig elfogadtam, sőt igényeltem (valóban, ez már válogatott játékos korában is így volt – a szerk.), mert kívülről sokszor másként látni a meccset, mint belülről, és a megfelelő észrevételekből tanulni lehet. A hazugságot viszont nem tudom elviselni, márpedig a leváltásom előtt és után hamis állítások serege jelent meg rólam. Hozzáteszem: jól mondta, egyes fórumokon, igaz, azok a magyar futball világában a leghatásosabbak. Ám még így sem lehetek a nép ellensége, hiszen például itt, Győrben rendre végig tudok menni a sétálóutcán anélkül, hogy bármiféle bántó megjegyzést kapnék. Jelentkezett kapitánynak? – Bolondozik? Nem. Arra igyekszem kitérni: miként érintette, hogy az MLSZ vezérkara, amilyen hirtelen felkarolta, olyan gyorsan hátat fordított önnek? – Nekem Csányi Sándor elnök úr a búcsú előtt arról beszélt: ha lesz egyszer egy futballklubja, engem hív oda edzőnek. Könnyű ilyesmit ígérni, ha valakinek nincs futballklubja… – Jól nem esett, hogy el kellett válnunk, de én már a döntést megelőző elnökségi ülésen azt mondtam: tegyenek belátásuk szerint. Azaz megkönnyítettem a vezérkar helyzetét, mert nálam nem csupán üres szólam, hogy az első a magyar labdarúgás érdeke. Az lenne a magyar érdek, hogy az első sikertelen tétmérkőzés után felállítják a kapitányt? – Természetesen nem. Beiktatásom előtt éppen arról beszéltem az elnök úrnak: készüljünk hosszú távra, felejtsük el, hogy félévente újra és újra csapatot építünk. Nálunk a futball azért is tengődik vagy három évtizede, mert néhány részeredmény idején mindent szépnek és jónak láttatunk, de ezzel csak becsapjuk magunkat újra meg újra. Savanyú a szőlő? – Az előbbieket 2013 decemberében mondtam. Amúgy pedig még annak a feltételezését is visszautasítom, hogy ellendrukker lennék. Én mindent a labdarúgástól kaptam – máig köszönetet mondok mindazoknak, akik a régebbi és a közelebbi múltban bíztak bennem –, így a menesztésemet követő román–magyar mérkőzést is ugyanolyan izgatottan vártam, mint bármely más válogatott meccset. Már úgy értem, bármely másikat, amelyet nem kapitányként éltem át, hiszen szakvezetőként megtapasztalni egy válogatott találkozót, az egészen különleges lelki állapot. Részletesebben is leírná, a magyar–északír milyen volt? – Számomra rendkívüli fontosságú, hiszen azzal kezdődött az Eb-selejtezősorozat. Aztán már az első félidőben az zengett a lelátóról: Pintér, takarodj! Persze nem emiatt kaptunk ki 2-1-re, és abban, hogy vesztettünk, én is hibás vagyok. De majdnem úgy fájt, mint a vereség, hogy ismét rá kellett jönnöm: a magyar futballt körülvevő légkör legalább akkora akadálya a felzárkózásnak, mint az egész labdarúgásunkból hiányzó alázat és önbecsülés. E kettő látszólag ellentétes egymással, pedig dehogyis: nem elsősorban a kudarcok miatt nincs méltóság, hanem azért, mert a szereplők tudják, nem tettek meg mindent a fejlődésért. Azaz nem voltak eléggé alázatosak a szakmához. Ezért erőltette annyira a kerettagok összetartását? – Legalábbis van összefüggés a kettő között, mert nincs annyi kitűnő játékosunk, hogy a mérkőzéseket a személyes képességek alapján döntsük el a magunk javára. Azaz csapatként erősebbek lehetünk, mint egyénileg. Ráadásul meggyőződésem: a rendszeres közös előkészületek nyomán taktikailag is nagyban javulhat az együttes. Ám kezdeményezésemmel folyton gátakba ütköztem, bizonyos megmondóemberek meg néhányan a korábbi válogatott futballisták közül is gúnyolódtak rajtam. S a jelenlegi labdarúgók? – Velük semmilyen problémám nem volt. Noha akadtak, akik azt sugallták, megromlott a kapcsolatom a futballistákkal, én vállalom a szembesítést, ha idehoznak akár csak egy játékost is, aki azt állítja: összetűztem vele. De egy pillanatra hadd térjek még vissza a közös foglalkozásokhoz, mert hangsúlyozni akarom: 1984-ben nagyrészt azzal nyertünk ifjúsági Európa-bajnoki címet, hogy Bicskei Bertalan szakvezető minden második héten háromszor is egybehívott bennünket. Tudom, megváltozott a világ, de az állandó együttműködés nélkül soha nem győztünk volna. S fájdalom, az a helyzet: az akkori időszak – a mi aranyérmünk, a Videoton UEFA Kupa-döntője, a legutóbbi vb-szereplés – óta a magyar futballnak semmiféle eredménye nincs. Most lehet! – Az utóbbi évtizedekhez képest tényleg kivételes az esély. Mert három mérkőzésen hét pontot szerzett a válogatott, de már ön nélkül. – Tudja-e valaki igazolni, hogy velem nem szerzett volna ugyanennyit? Ám nem akarok semmit sem elvenni az utódom sikereiből. Ezzel együtt a történeti esély abból is adódik, hogy jövőre már huszonnégy csapat vehet részt az Európa-bajnokságon, és a selejtező csoportbeosztása nem rossz. Megjegyzem: nem is túl jó. Már a sorsolás után úgy véltem: a játékerőt tekintve nem kiemelkedő ez a hatos, viszont sok benne a nagyjából azonos kvalitású együttes, vagyis bármi megtörténhet. Most azt mondom: ha legközelebb itthon legyőzzük a görögöket, akkor negyvennégy év után újra Eb-n szerepelhetünk. Szurkolok nagyon, hogy így legyen. Beszélgetésünk végén némi meglepetéssel kell megállapítanom: a legkevésbé sem tetszik összetört embernek. – Pedig sok minden nagyon megviselt lelkileg. Néha azon tűnődöm: ha nem keres meg az MLSZ, talán még mindig annak a Győrnek az edzője vagyok, amely 2013-ban – harmincesztendőnyi szünet után – újra bajnoki címet nyert. Ez amúgy egzisztenciális kérdés is. De ha felkérik az embert kapitánynak, akkor nincs választása, mennie kell. Ahogyan akkor is, ha utóbb elfogy körülötte a bizalom.
