POEtikus horror – Az Usher-ház bukása Egyszer egy bús éjféltájon, Mike Flanagan úgy döntött, hogy ötletes, feszült és társadalomkritikus, 21. századi családi drámát készít Edgar Allan Poe műveit felhasználva; nyakon öntve persze egy jó adag vérrel és horrorral. Az Usher-ház bukása valahol az Utódlás és a Tíz kicsi néger között lebeg fausti felállással, kegyetlen gyilkosságokkal és olyan releváns kortárs kérdésekkel mint az MI, a gyógyszerfüggőség, az állatokkal való kísérletezés vagy az örök élet reménytelen hajkurászása. Sőt, még Mark Hamill is tiszteletét teszi a sorozatban. Az összkép mégsem tökéletes. A Netflix ügyeletes horrorkirálya – az AHS-ért is felelős Ryan Murphy mellett – Mike Flanagan, aki elkészítette korábban az Álomdoktort, a Mise éjfélkort vagy a The Haunting sorozatokat, ezúttal pedig Edgar Allan Poe világába vezeti be a nézőt. Pontosabban ebből a világból merítve épít egy újat, amelyben a 21. század legnagyobb problémáinak és kérdéseinek egy részét ecseteli. És bár összességében érdekes és szórakoztató végeredményt kapunk, amely tele van hol jobban, hol kevésbé finoman elbújtatott Poe easter eggekkel, Az Usher-ház bukása egy kis odafigyeléssel és nagyobb magabiztossággal az év egyik legjobb sorozata is lehetett volna. A történet három idősíkon fut: egyszer a 80-as évek elején járunk, máskor pedig a jelenben, illetve a közelmúltban mozgunk az Usher-ház terebélyes családjával. A sikeres gyógyszermágnás, Roderick Usher (Bruce Greenwood) mérhetetlen vagyont halmozott fel olyan fájdalomcsillapítókkal, amelyek világméretű opioidválságot generáltak, emberek millióit téve függővé. Flanagan tehát azonnal egy mostanában nagyon is hot topicnak számító felütéssel mutatja be a család fejét. Gondoljunk csak a Dopesick-re, vagy a szintén Netflixes A gyilkos csodaszerre. Persze a tehetős és befolyásos, amerikai üzletember gyerekeinek sem kell kezüket-lábukat törniük a megélhetésért. Usher mind a hat gyermeke olyan lehetőségekkel indult az életben, amely másoknak sosem adatik meg. És noha van, aki próbálja hasznosan elkölteni a vagyonát – tudományos kutatást csinál, a mesterséges intelligenciát fejleszti, saját céget alapít, videójátékok készítését támogatja anyagilag –, azért összességében mindenkiről elmondható, hogy egyszerűen rossz ember. Gátlástalanok, elkényeztetettek, és az emberség szikrája sincs meg bennük. Flanagan tehát hiába mozog az Utódlás keretein belül, jóval fekete-fehérebb képet fest a karaktereiről. Ami egyrészt árt az alkotásnak, hiszen ezzel veszít az intelligenciájából és a mélységéből, ugyanakkor megágyaz annak, hogy a néző szinte várja, hogyan is múlnak ki ezek a pénz- és hataloméhes figurák. Mind kárhozatra ítéltettek, mi pedig szépen végignézzük, ahogy epizódról-epizódra elhullanak. És nem is akárhogyan! Az Usher-ház bukásának legeredetibb vonása kétségkívül a Poe-alkotások feldolgozása, illetve azok elemeinek felhasználása arra, hogy a végtelenül ellenszenves karakterek ötletesebbnél ötletesebb módon leljék halálukat. A nyolc rész mindegyike egy-egy Poe mű címét viseli és bizonyos motívumokat átemel, hogy azok mentén induljon el a gyilkosságok felépítésekor. A sorozat egyébként egy tripla temetéssel nyit, azonnal nyíltan felvázolva, milyen esélyekkel is indulnak a szereplők, így szinte rögtön tudjuk, hogy egy Tíz kicsi négerhez hasonló felállással lesz dolgunk. Az előrevetítésre építő információadagolás azonban olykor elvesz a suspense-ből. Szinte az összes haláleset előtt látjuk a már megboldogult Usher csemetéket, akik zombiként kísértik a demenciával és hallucinációkkal küzdő Usher papát. Így amikor haláluk az alkotás valós idejében megtörténik, sokkal kevésbé hatásos, hiszen a meglepetés ereje teljesen odavész. Még úgy is, hogy van egy-kettő tényleg frappánsan gusztustalan és erőszakos vég. Ráadásul mindegyik esetben felmerül a misztikum és a természetfeletti: Flanagan azonban szépen keveri a szálakat és egyensúlyozik a valóság és a képzelet, illetve a fantasztikus horror között. Azzal pedig, hogy minden epizódban elbúcsúzunk valakitől, bőven ad anyagot a nyolc rész kitöltésére. A sorozat tempója egyenletes és többé-kevésbé képes fenntartani a feszültséget, még akkor is, ha a központi csavar már nagyon az elején egyértelművé válik. És itt kiütközik a sorozat legnagyobb hibája: Az Usher-ház bukása nem tartja elég sokra se magát, se a nézőket ahhoz, hogy igazán okos, csavaros és intelligens legyen. Szinte lépten-nyomon elejt vagy bent hagy egy felesleges mondatot, egy felesleges lépést, egy felesleges kameraszöget. Sok jelenet véget érhetne egy-két perccel korábban, mások játékideje pedig akár felére is csökkenhetne, hogy nagyobb intellektuális kihívást jelentsen a közönségnek. Mert végeredményben minden túl egyértelmű, minden meg van mutatva és minden ki van mondatva a szereplőkkel. A titokzatosság kellő hiányával pedig a sorozat veszít kicsit az értékéből. Az viszont nem vethető Flanagan szemére, hogy ne próbálkozna komoly és mély témákat érintésével, még akkor is, ha azt olykor már-már zavaróan szájbarágósan teszi. A sorozat keményen nekimegy az opioid gyógyszereknek, a fiatalságot és az örök életet hajszoló gazdagoknak, a mesterséges intelligencia messiásként való fogadtatásának és az állatokkal való kísérletezésnek – akkor is, ha az az emberiség javát szolgálja hosszabb távon. Sőt, egy szintén erőltetett és túl egyértelmű, de mégis relatíve bátor monológgal még a film- és sorozatgyártásnak is fricskát mutat az alkotás. Az ilyen fajta önirónia pedig mindig dicséretes, hiszen a kikacsintás játékosságot kölcsönöz a darabnak. Ugyanez a kettősség igaz azonban Poe megidézésére is: ötletes és játékos, ahogy az alkotás az író műveiből merít, és ahogy A holló például minden epizódban helyet kap. Ugyanakkor kicsit fáradt és erőltetett, amikor szóról-szóra kapunk Poe-idézeteket a költő különböző verseiből. Ezeket nehezebben sikerült organikusan beépíteni a forgatókönyvbe, mint a frappáns halálokat. Utóbbiak viszont gyönyörűen illeszkednek a horror teátrális világába, amelyet Flanagan újfent hibátlanul ültet a kisképernyőre. Nagy segítséget kap persze a színészektől is, akiknek a nagy részével több ízben is együtt dolgozott már. A gárdából kiemelkedik a titokzatos Vernát alakító Carla Gugino, aki eszméletlen eleganciával és tartással formálja meg a sorozat főgonoszát. Mellette az Usher család fejét alakító Bruce Greenwood is remekel, ahogy némi emberséget csempész a hatalomittas milliárdos karakterébe. Az unokát alakító Kyliegh Currant egyszerűen élvezet nézni, ahogy fiatal kora ellenére szinte mindenkit lejátszik a vászonról. Mark Hamill pedig – bár véleményem szerint túl keményen és markánsan formálja meg a család erőskezű és piszkos ügyvédjének karakterét, aki eltakarítóként is évtizedeken át szolgálta az Ushereket – vitathatatlanul elhivatottan és emlékezetesen hozza el nekünk Arthur Pym figuráját. Ahogy pedig Az Usher-ház bukása gyönyörűen és hangulatosan építi fel a horror képi világát, úgy igaz ez a sorozat hangjaira is. Noha a konkrét zenei betétek olykor megint csak túl egyértelműen húzzák alá a történteket vagy a mondandókat, az alkotás zörejei és zajai ezzel szemben azt a magabiztosságot és magas szintű részletgazdagságot nyújtják, amit az egész sorozat simán elbírt volna. Flanagan mesterien játszik a legapróbb hangok és dallamok tökéletes elhelyezésével, legyen szó azok használatáról, mint baljós előrejelzés, a bőrünk alá kúszó bizsergetés vagy a karakterek elmeállapotának megbomlására utaló jelek. Ezek az olykor már-már hallhatatlan hangok finoman és elegánsan egészítik ki a sorozat egyébként is erős képi világát. Ha az alkotás minden téren hozta volna ezt a minőséget, egy igazán kivételes és erős sorozatról beszélhetnénk, amely jogosan állna a legjobbak között a 2023-as felhozatalt elnézve. Így azonban a középmezőny tetején csücsül – ez pedig még mindig bőven elég arra, hogy Az Usher-ház bukása izgalmas, érdekes és látványos élményt nyújtson a horror, Edgar Allan Poe vagy éppen Mike Flanagan szerelmeseinek. Az Usher-ház bukása a Netflixen elérhető. 2023. október 16. https://www.filmtekercs.hu/sorozat/az-usher-haz-bukasa
