Rémálomgyár – Szöszi Andrew Dominik Szöszi (Blonde) című alkotása egy kegyetlenül kemény film, ami húsbavágóan ábrázolja Marilyn Monroe küzdelmes életét. Fikció keveredik életrajzi elemekkel a majdnem három órás filmben, ami végül belefullad a töménytelen gyötrődésbe. Legtöbbünknek képtelenség visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor először hallottuk Marilyn Monroe nevét vagy láttuk arcképét. Ő egyike azoknak az ikon státuszt elért hírességeknek, akik a kollektív tudatunkban, mintegy örökös fogságban léteznek. Nevük nem egyszerű név, mert fogalommá vált, arcképük pedig vásári kacatoktól kezdve művészi produktumokig ezerféle helyen forgalomban van. Személyük elcsépelt és mégis titokzatos, hisz szimbólummá válásuk során meg lettek fosztva eredendő mélységüktől és komplexitásuktól. Többek között emiatt is figyelemreméltó dolog, ha filmet készítenek egy Marilyn Monroe-szintű sztárról. Lehetőség adódik bepillantást nyújtani a berögzült imázs mögé, az ikon egy kevésbé ismert oldalát feldolgozni vagy mint jelenséget újraértelmezni. 1962-es halálát követően számtalan jobb, de főleg rosszabb alkotás született a színésznőről, egyik sem mondható számottevőnek. Ezen dokumentumfilmek és életrajzi filmek mellé sorakozik fel most Andrew Dominik Szöszi címet viselő műve, amely egyik említett kategóriába sem sorolható egyértelműen. A film ugyanis Joyce Carol Oates 2000-ben megjelent azonos című regényén alapul, amely bár Monroe életét meséli el, mégsem a tények adják a gerincét. Oates sokszor jelentős írói szabadságot megengedve magának képzeli papírra Hollywood legnagyobb szexszimbólumának tragikus élettörténetét. A glamúr mögött bujkáló mocskos, vigyázat, nem igazság, fikció elevenedik meg az írónő tollából. Nem meglepő, hogy Dominik, akit rendszerint vonzanak a sötét alakok, témák és történetek (Chopper, Jesse James meggyilkolása…, Ölni kíméletesen), ráharapott a Szöszire, ami így egy erősen fikcionalizált, de mégis több szempontból történelmi hűségre törekvő alkotás. Vegyük csak a Marilynt játszó Ana de Armas alakítását, aki rendkívüli pontossággal kelti életre a színésznőt. Lágy, félénk modora, fátyolos hangja, sajátos színészi allűrjei mind visszaköszönnek Armas játékában, akit egy remek haj, smink és jelmez crew készített fel a szerepre. A Szöszi felvetése roppant egyszerű és vészterhes: abból indul ki, hogy Marilyn öngyilkosságot követett el. A rendező egy interjúban ezt nyilatkozta: “{A film} olyasvalakiről szól, aki meg fogja ölni magát. Megpróbáljuk megvizsgálni, miért tette. Nem {Marilyn} páratlan örökségére vagyunk kíváncsiak.” A két és háromnegyed órányi játékidő célja tehát, hogy érzékletesen ábrázolja, miért is volt rá meg minden oka. Hangsúly az érzékletesen: a film brutális határozottsággal tárja elénk Monroe hányattatott életének epizódjait. Gyerekkorát mentálisan instabil anyja mellett, abuzív kapcsolatait, vetéléseit, a hírnév borsos árát, drogfüggőségét… Ez a kendőzetlen, már-már könyörtelen megközelítés nagy port kavart a nézők és kritikusok körében egyaránt. Én azok csoportjába tartozom, akik fájlalják az empátia teljes hiányát, ami a valós vagy vélt igazságtalanságok bemutatását illeti. Az az érzésem, a film nem kedveli túlságosan Marilynt, nem kíméli, irgalmatlanul bánik vele a saját haszna érdekében. A Szöszi fürdik a nyomasztó, megrázó jelenetekben, könnyben, vérben, szó szerint és átvitt értelemben lecsupaszítja a színésznőt. Ironikus, hogy fényt kíván vetni arra, mily kegyetlenül használta ki mindenki Marilyn Monroe-t, amíg élt, miközben maga is kihasználja őt halálában. Szinte perverz kéjjel taglalja viszontagságait és lerí róla, hogy cserébe szenzációt és díjesőt vár. Életében Monroe a butuska szőke nő iskolapéldája volt, halálában vált tragikus, szexi szőkeséggé. Valahogy sosem sikerül teljes komplexitásában megragadni őt, mindig idealizált karakterként jelenik meg. A Szöszi Marilynje egy szenvedésre kárhoztatott bukott angyal, férfiak piszkos játszmáinak áldozata. A gyönyörű nő, könnyáztatta arccal. Az egész alkotást áthatja a male gaze, főként amikor időről időre teljesen indokolatlan módon fedetlen keblekkel mutatja az épp megalázott színésznőt. A film ezzel a művészi fogással (amit a készítők biztos megindokolnának azzal, hogy így ábrázolják hűen a Monroe által megélt tárgyiasítást), csak reprodukálja a Marilynt mindig is meghatározó férfitekintetet. Ő ugyanis a male gaze puszta kiszolgálása céljából született: ő a vadító szexszimbólum, amit a férfiak tetszésére találtak ki. Azzal, hogy a filmet a végkimenetele, azaz az előre elrendeltetett öngyilkosság határozza meg, nem ad teret egy komplex alkotás kibontakozásának. Szépen megkomponált, vizuálisan lehengerlő, de gyakran összefüggéstelen, egy véget nem érő rémálomhoz hasonlítható. Egyik borzalmas látomásból a másikba esik, amik alig építkeznek egymásra. Bizonyos művészi fogások, mint az apakomplexusra túl egyértelműen utaló célzások (“Daddy!”) és a stratégiailag elhelyezett Monroe dalok szájbarágósnak hatnak. Gondolok itt például az abortuszjelenet után közvetlen elhangzó Bye Bye Baby számra, ami már giccses, annyira magától értetődő. Ami ellensúlyozni tudja a cselekmény durvaságát, az a letisztultságában hatásos képi világ és a kifinomult operatőri munka. Színes, szépia és fekete-fehér színvilágok, valamint különböző oldalarányú keretezések váltják egymást, amik vizuálisan is elkülöníthető epizódokra bontják a filmet. Érdekesség, hogy emögött nincs tudatos művészi látásmód, a filmkészítők célja szimplán Marilyn eredeti fotóinak rekreálása volt. Ezért is emlékeztet sok jelenet egy állóképre, hisz archív fényképek alapján lettek megkonstruálva, hogy a végeredmény hű maradjon a valósághoz. Így ha egy fotónak 4:3 volt az aránya, akkor Chayse Irvin operatőr is így forgatta az általa ihletett jelenetet. A Szöszi nem titkolt célja, hogy sokkoljon és letaglózzon. A hosszúra nyúlt játékideje miatt viszont a végére már besokallunk a sok sírás és összeomlás láttán. Akár egyhangúnak is mondható, hisz végig egy hangot, a tragikus szenvedés hangját üti meg. Felmerül a kérdés, lehet-e egyáltalán fikcionalizált alkotást létrehozni egy ennyire ismert emberről? Lehetséges-e elvonatkoztatni az igazi Marilyn Monroe-tól a Szöszi nézése közben? S mi az alkotók felelőssége, amikor egy valaha élt, hús-vér emberről készítenek filmet? Tartoznak-e Marilynnek azzal, hogy komplex személyként, s nemcsak szánalomra méltó áldozatként jelenítik meg, cserébe azért, hogy felhasználhatják magánélete legnehezebb pillanatait? Megannyi kérdés, amire mindenki saját maga talál majd választ. A Szöszi szeptember 28-tól látható a Netflixen. 2022. október 2. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/szoszi-blonde-kritika
