Rossz időzítés – A világ legrosszabb embere Hiába hever a világ Joachim Trier norvég rendező Cannes-díjas dramedy-jének lábai előtt, nehezen tudom eldönteni, hogy A világ legrosszabb embere hibái ellenére is szerethető vagy éppen szerethetetlensége ellenére hibátlan. Egy biztos, a film túl későn érkezett. Kezdő harmincas létemre komoly reményekkel ültem neki A világ legrosszabb emberének, amely a fiatal felnőtt nők egyetemes bizonytalanságát járja körbe a párválasztástól kezdve a gyerekvállaláson át a szakmai elhelyezkedésig. A helyenként briliáns, máskor túlságosan szájbarágós film azonban felemás érzéseket hagyott bennem, valamint a gondolatot, hogy a jó időzítés a filmek terén is ugyanolyan fontos, mint az életben. Számtalan olyan alkotást találunk a filmtörténetben, amely megelőzte korát, ahogy még több olyan darab van, amely késve próbál meg reflektálni a jelen történéseire és az emberiség általános hogylétére. Noha nehéz erős határt húzni ilyen témákban, hiszen ki és hogyan döntheti el, mikor is van vége egy-egy társadalmi állapotnak, vagy mikor is cseng le egy-egy szociális fenomén, mégsem lehetetlen nézőként kiszúrni, ha valami büszkén és lelkesen, de mégis csak a csapat végén szalad. Valahogy így lehetne összegezni A világ legrosszabb emberét, amely a 30-at átlépő Julie (a kiváló Renate Reinsve) életébe nyújt bepillantást, ahogy az hivatások és férfiak között vacillálva próbálja eldönteni, mikor is van itt az ideje a gyerekvállalásnak – ha egyáltalán. Mindezt pedig teszi Oslo csodálatosan szép környezetében. Helyenként üdítően friss és eredeti a film, máskor pedig fáradt és elkésett. Mára nem új a nap alatt, ha egy nő 30 évesen sem akar gyermeket, ahogy az sem, ha nyíltan felvállalja szexuális vágyait, ha nem köti magát a monogámia elveihez vagy ha kifejezi nemtetszését a női reprezentációról (vagy annak hiányáról) a kultúrában és a művészetben. És bár Trier alkotása helyenként lubickol az elveszett 30-as nőket megnyugtató filmjének szerepében, máskor egyszerűen le van ragadva egy korban, amely nem látta az elmúlt évek nőközpontú vagy erős női karakterekkel operáló munkáit. Ha A világ legrosszabb embere csak 5 évvel korábban készült volna el, máris meggyőzőbb képet mutatna. És természetesen nem arról van szó, hogy feleslegessé vált volna ilyen filmeket készíteni, amely megadja a szabadságot a nőknek – bármilyen ijesztő és fojtogató is tud az lennie. Inkább arról, hogy egy 2021-ben készült alkotásnak már kissé hitelét vesztő felróni, hogy a női szexuális vágy, a női orgazmus és a menstruáció bemutatása hiányzik a mozgóképes kánonból. Mert ez egyszerűen nem igaz. Feministának is felcímkézhető darabok sokasága látta meg a napvilágot az elmúlt években (pl: Szexfantáziák, Egyetemista lányok szexuális élete, Szexoktatás, A cseresznye vadiúj íze, Miután-trilógia), amelyek a szexualitást helyezték az előtérbe. Minőségtől és erkölcsi értéktől függetlenül is megjelent több olyan film és sorozat, amely nyíltan mutatja be, hogy a nők is szívesen bújnak ágyba. Ezek tükrében pedig a norvég dramedy már nem rázza fel úgy a befogadót. Véres tampon-dobálás ide vagy oda. A rossz időzítésnek azonban van egy személyesebb oldala is számomra. A film ugyan próbálja olykor ellensúlyozni a főhősnő gyerekes családok iránti ellenszenvét, kicsit mégis az ő oldalára áll a vitában. A gyerekek hangosak, a szülők veszekednek és egy családos barátokkal eltöltött hétvégét csak is sok alvással és még több alkohollal lehet ép ésszel kibírni. Nem tagadom, hogy a film ezen üzenete, de legalább is pártfogása valószínűleg nők millióival rezonál majd. Biztos vagyok benne, hogy A világ legrosszabb embere valahol ezzel a hozzáállással nyeri meg nézők tömkelegét, hiszen pár éve még nekem is imponált volna a független és erős női karakter ábrázolása, aki bizonyos értelemben lenézi azokat, akik a gyerekes életformát választják. Rólam azonban ilyen téren is „lecsúszott” a film. Hangsúlyoznám azonban, hogy az élet minden területén elveszettnek tűnő, mégis igencsak magabiztos Julie története objektíven nézve nőtársai sokaságát foghatja meg, akik szintén munkák és hivatások, valamint férfiak között őrlődnek. Nem hiába, a felnőtt lét kihívásai mégiscsak egyetemesek. Hozzám azonban ilyen tematikával sokkal közelebb állt például a VAN, és nem csak azért, mert magyar filmről beszélünk. Érdekes azonban, hogy mindkét alkotás erősen hagyatkozik a főszereplőt körülölelő városra. Mind Budapest, mind Oslo gyönyörűen jelenik meg, ahogy az egyetlen biztos pontként, amolyan örök társként kíséri végig a hősöket az útjukon. Biztosan sokaknak az év egyik legjobbjaként raktározódik majd el A világ legrosszabb embere, hiszen meglepő formai jegyekkel, bájos főszereplővel és kendőzetlen őszinteséggel beszél olyan generációs problémákról, amelyek a világ megannyi nőjét érintik. Másoknak azonban lehet, hogy nem ad majd többet egy kellemes és tartalmas két óránál. Én csak azt kívánom, bár néhány évvel korábban érkezett volna, hogy én is tiszta szívvel tudjam értékelni. 2022. január 20. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/a-vilag-legrosszabb-embere-kritika
