Soha ne higgy egy színésznek! – Út a díjesőig Gastón Duprat és Mariano Cohn filmje megdöbbentően eredeti alkotás. Az Út a díjesőig (Competencia Oficial) a „csomagolást” tekintve egy meglehetősen minimalista mű. Mélységeiben mégis egy összetett, olykor zavarbaejtő és rendkívül stílusos alkotás, amely egyszerre a filmipar és tagjainak (ön)kritikája és az emberi természet kegyetlen jellemrajza. Mindezek mellé pedig remekül szórakoztat. Amikor egy film középpontjában nem a történet, hanem a karakterek és a köztük lévő dinamika állnak, különösen elengedhetetlenek a legjobb színészek. Az Út a díjesőig kiváló példa erre. Az elismert direktor, Lola (Penélope Cruz) filmet rendez korának két legnagyobb, spanyol és argentin színészével, Félix Riveróval (Antonio Banderas) és Iván Torresszel (Oscar Martínez). A két színész két egymástól gyökeresen különböző iskolát követ. Míg az irritálóan önhitt, népszerű Félix a színészetben leginkább a díjakat, a hírnevet és minden azzal járó földi jót látja, addig Iván a sznob mester szerepében tetszeleg, aki az utóbbi években a tanítás és a színház felé fordult. Egy dolog közös csupán bennük: a hatalmas egó. Kettejüket rendezi a nem kevésbé karakán Lola Cuevas. Az Út a díjesőig végigköveti a forgatást megelőző munkafolyamatokat, így az olvasópróbákat és a két színész összecsiszolódását (vagy inkább annak hiányát). Lola, az eleve bizarr munkamódszerekkel dolgozó bohém és szenvedélyes művész a legextrémebb taktikákat veti be a próbákon, hogy Iván és Félix hajlandóak legyenek úgy-ahogy együtt dolgozni. Egyfajta modern Sztanyiszlavszkijként hisz benne, hogy a színészkedés nemcsak a látszatról szól: valóban át kell élni azokat az érzéseket, amiket a vásznon átadni kíván, alávetve a karakternek a saját személyiséget. Ha kell, egymáshoz kötözi színészeit, miközben megbecsült díjaikat aprítja apró darabokra, vagy egy daruról lelógó hatalmas szikla alatt tart olvasópróbát, hogy kellőképpen feszült legyen a forgatókönyvben leírt bírósági tárgyalás-jelenet. Az Iván és Félix közötti ellentét, az alázat és tisztelet teljes hiánya azonban mindinkább kiéleződik. Ahogyan haladunk előre az egyre szürreálisabb, lassacskán mindhármuk magánéletre is kiható próbák sorában, egyértelművé válik: a két ego közül végül csak egy maradhat. Az Út a díjesőig, mint említettem, megjelenésében minimalista, de kivitelezésben annál inkább tartalmas, elgondolkodtató és izgalmas. Értem ezalatt azt, hogy gyakran perceken át csak monológot vagy dialógust látunk premier plánban, mégis minden pillanata szuggesztív, a vászonra szegezi a tekintetet, és akármilyen érzést is vált ki, akár épp nevettet, akár épp sokkol (gyakran egyszerre ezt a kettőt), azt maximumon teszi. Éppen ez az, ami egy ilyen film esetében csakis kiváló színészekkel működhet. A film 80%-ában a próbák színteréül szolgáló sivár, hatalmas, üvegablakos, kissé nyomasztó épületben vagyunk, Cruz, Banderas és Martínez játéka és karaktereik tökéletes kidolgozottsága mégis élettel telivé és élénkké tesznek minden jelenetet. Banderas és Martínez két közismert, szélsőséges „ősi” színésztípust testesít meg, ezen keresztül pedig két álláspontot is a filmipar kapcsán. Félix a díjainak mennyiségében és népszerűségének nagyságában méri sikerét. Ezzel szemben Iván minden megmozdulásával lázad és kritikát fogalmaz meg a sztárallűrökkel, a fényűzéssel, a filmes díjátadókkal és a mögötte álló felfogással és trendekkel szemben – például kizárólag azért menne el az Oscar-gálára, hogy elvi okokból visszautasíthassa a díját. Mindezt úgy oldja meg ráadásul Banderas és Martínez, hogy karaktereik kicsinyes viaskodása nem csap át ripacskodásba. Lola azonban e két szélsőséges karakterrel szemben sokkal összetettebb. Ő az, aki ezt a két végtelenül individualista és egoista macsót próbálja kordában tartani, összhangot generálni kettejük között. Szintén ő az egyetlen hármuk közül, akibe még „művészi manírjai” mellett is szorult némi emberség és empátia – legalábbis ezt gondolhatnánk a film végkifejletéig. Az Út a díjesőig kétségkívül egy őrült vígjáték, amely előszeretettel sokkol, ugyanakkor komor szembesítésekkel is szolgál. Abszurditásában és az emberi jellem irányában tanúsított pesszimizmusában Damián Szifrón Eszeveszett mesék-jére, a karakterek kidolgozottságában és a fokozatosan egyre drámaibbá váló történetvezetésében, szürreális fordulataiban pedig Almodóvart idézi. Az Út a díjesőig nagyot üt. Szórakoztat, megdöbbent, elgondolkodtat. Izgalmasan kifejezett kritikája mellett legnagyobb erénye azonban kétségkívül e három színész játéka, akiknek minden rezdülése tartalommal bír. Az Út a díjesőig 2022 március 17.-től látható a mozikban. 2022. március 21. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/ut-a-dijesoig-kritika
