Szappanopoirot – Halál a Níluson Kenneth Branagh újra Agatha Christie-t adaptál, a Halál a Níluson hajója azonban kisebb sztárparádéval és több teátrális gesztussal sodródik a végzete felé. Már Kenneth Branagh első Poirot-filmje, a 2017-es Gyilkosság az Orient-expresszen is utalt egy lehetséges folytatásra, a Halál a Níluson pedig hamar el is készült volna, ha nem szólnak közbe különböző hátráltató tényezők, többek közt a covid és Armie Hammer magánéleti botránya, amelyek bő két évvel elcsúsztatták a tervezett premiert. (Branagh egyébként jól beleválasztott a férfiszínészeibe: az Orient-expresszbe szintén az erőszakkal vádolt Johnny Deppet sikerült castingolnia.) S bár a megjelenésekor az Orient-expresszt is sokan kritizálták, visszatekintve megemelkedik az élvezeti értéke a szöveghű, inkább csak Hercule Poirot jellemével játszadozó, eseménydús adaptációnak az új kísérlethez képest. Branagh és forgatókönyvírója, Michael Green a joviális, lovagias, ravasz Poirot-ból OCD-s, megalomán akcióhőst faragott, az utat pedig újabb közös darabjuk, a Halál a Níluson is folytatja, az első jelenet konkrétan egy első világháborús csatatérre repít. A továbbiakban azonban az érzelmeké, szenvedélyeké és lenyűgöző(nek szánt) tájképeké a főszerep, a cselekmény legnagyobb hányada ugyanis a harmincas években, egy luxus sétahajón játszódik. A Halál a Níluson egyébként regényként is – Agatha Christie-től némileg szokatlanul – túlzó, felfokozott és buja, szinte az összes konfliktus a perzselő szenvedélyekből és a szélsőséges jellemekből fakad, a film azonban tovább túlozza mindezt. Branagh-tól egyébként sem áll távol a túlzás és a cselekményen felülkerekedő látvány, az élénk színek és fények, gondoljunk csak az Ahogy tetszik adaptációjára, de a hollywoodi bérmunkái sem lógnak ki a sorból. A Halál a Níluson azonban a szappanoperák eszköztárát elegyíti a millió dolláros stúdiófilmek hagyományaival: a giccs és a teátrális gesztusok még ha szándékosak is, kellemetlen élményt okoznak. Mindezt a színészválasztás is megerősíti: a szokás szerint tehetetlen Gal Gadot, a ripacskodó Armie Hammer és Russell Brand vagy a klasszikusan középszerű Tom Bateman alájátszanak annak, hogy ebben a filmben minden egyszerre túl sok és túl kevés. Vitathatatlan, hogy Branagh mindkét Christie-krimit jó érzékkel választotta ki. Közös bennük ugyanis, hogy egyikben sem a törvény szolgáltat igazságot, ahogy azt megszoktuk – míg a Gyilkosság az Orient-expresszen-ben a morál és a tapintat, úgy a Halál a Níluson-ban a végzet (és önmaguk) rendezik el az elkövetők sorsát. Ez a hagyományos krimiknél komplikáltabb, nyugtalanítóbb és elgondolkodtatóbb helyzet pedig bizonyára izgalmasabb a mai nézők számára, mint egy klasszikus whodunit. Szintén vonzó lehet, hogy a legtöbb Christie-műtől eltérően a két történet egzotikus és rendhagyó helyszínen (vonat, hajó), nem pedig a kisvárosi Angliában játszódik, a felfokozott körülményekhez pedig felfokozott, nagyformátumú jellemek dukálnak. Kár, hogy mindezen adottságok a Halál a Níluson-ban csúnya CGI Egyiptomként (csak a Second Unit forgatott az országban, minden mást Angliában vettek fel) és túldramatizált katyvaszként csapódtak le. Green forgatókönyvében a regény valóban sok szereplője egymással összevonva, megvágva bukkan fel, a változtatások azonban inkább csak összezavarják a Christie-t ismerő nézőt, hiszen így is sem lesz sokkal kevesebb karakter és így sem sikerül jobban kidolgozni a jellemüket (Annette Bening például fájdalmasan küzd a szereppel). Miközben próbáljuk megfejteni, hogy ki ki(k)nek felel meg, kinek hogyan változtak meg a motivációi a helyettesítések miatt vagy éppen ki „ki helyett” hal meg, felborul a Halál a Níluson precíz szerkezete, a szereplők jól kidolgozott kapcsolathálója, helyette túlírt személyközi viszonyokkal, finoman módosított mondanivalóval, összességében üres kuszasággal szembesülünk. A szerelem nagyon veszélyes, állítja a Halál a Níluson, a nyomozás pedig ehhez képest másodlagos. Míg a regény vallomások ütköztetéséből, elejtett apróságok kibontásából, időpontok összerendezéséből bontja ki a megdöbbentő bűntény megoldását, itt a magyarázatra alig pár perc marad, az oda vezető utat pedig szentimentális kitérők, a kortárs elvárásokhoz (rasszizmus, LMBTQ) kapcsolódó részproblémák és kapkodóan mozgásban tartott cselekmény alkotja. Ahogy a legtöbb krimi, úgy a Halál a Níluson lényege is az, hogy mindenkinek van valami titka, ami gyanússá teszi vagy az áldozathoz köti, ezek többségéről viszont kiderül, hogy vakvágány, ártalmatlan rejtegetni való – ez természetesen a filmben is így van, azonban Branagh belebonyolódik ezekbe a mellékszálakba, elvonva a reflektorfényt a valódi tetőpontról. Így pedig a Halál a Níluson második fele kifejezetten unalmas és érdektelen lesz, ami nem csak egy kriminél, hanem bármilyen műfajú filmnél végzetes. A Halál a Nílusont 2022. február 17-étől vetítik a magyar mozik. 2022. február 17. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/halal-a-niluson-kritika
