Színe és a fonákja – Találkozás Az Amazon frissen megjelent, Találkozás (Encounter) című filmjében két alműfaj, az inváziós sci-fi és az apa-fia családi dráma találkozik egymással. De nem láttunk már ilyet korábban? A metál csendje után ezúttal is brillírozó Riz Ahmed játssza a gyerekeiért harcoló apát ebben a konfúz módon kevert műfajú filmben, amiben a különböző értelmezési szintek valahol kísérik, máshol pedig blokkolják egymást. Nem is csak két szubzsáner jelenik itt meg, hiszen a sci-fi és a családi dráma felváltva egy road movie és egy coming-of-age film keretben bontakozik ki, de mellékszálként megjelennek a túszdráma elemei, és mintha még a bevándorlóellenes, szélsőjobbos aktuálpolitikát is megszellőztetné a backwoods filmekből ismert redneckek tűzpárbaja – Ahmed, ugye, pakisztáni származású. A műfaji elemek gyakori cserélgetése a film első harmadában még talán kevésbé látványos, így érzelmileg jobban lekövethető a konfliktus kialakulása. Kétségtelen az is, hogy a feszült várakozás alaposan felépül, és meglepően sokáig ki is tart, de a játékidő kései részében a ritmus egyenetlenségei és a forgatókönyv önmagával való küzdelme kisiklatja a száguldó narratívát. Az elvált, látszólag súlyos traumákat maga mögött tudó tengerészgyalogos apa (akit Riz Ahmed alakít), meg van győződve arról, hogy a Föld idegen lények támadása alatt áll. A meteorok felszínén az atmoszférába lépő mikroorganizmusok fokozatosan beszivárognak a talajba, és a rovarokon keresztül bejutnak az emberi szervezetbe is, ahol parazitaként átveszik az emberek feletti irányítást. Mindezt a film az első néhány percben vészjóslóan szuggesztív módon, vizuálisan is megmutatja. Az emberiség így két részre oszlik: vannak a fertőzöttek és az egészségesek, Ahmed pedig lépten-nyomon rovarirtóval fújja magát a túlélésért. A gyerekeivel évek óta csak levélben kapcsolatot tartó apa egy nap elhozza a fiait anyjuktól, mert úgy véli, a nő is egy parazita áldozatává vált, így megindul a menekülés az utánuk vadászó földönkívüliek és a hatóságok elől. Ismerős kerettörténet, hasonló koncepcióra épített Carpenter jóval egyszerűbb Csillagembere, Jeff Nichols is készített filmet specifikusan ebben a témakörben (konkrétan erről szólt az Éjféli látomás, de lazább módon már a 2011-es Take Shelter is ide tartozik), nem beszélve persze más paranoia-filmekről, ahol megkérdőjeleződik a főszereplő realitásérzékelésének képessége. Mit tud ezekhez hozzátenni a Találkozás? Michael Pearce első amerikai filmje nyomokban tartalmazza előző rendezése, a nagyszerű Vadállat konfliktusait, de a korábban működő műfaji mix itt túlszalad a határain. Pearce-t láthatóan izgatja az egyén önmagáról alkotott képe és a közösség külső megítélése között feszülő ellentét, és az ebből eredő elbizonytalanodás érzése. Hiszen kinek van igaza? Annak, aki vétlennek tartja magát vagy a körülötte lévő embereknek, akik hamar ítélkeznek és bűnösként tekintenek rá? Ez az ellentét könnyen okozhat identitásválságot, mint a Vadállatban, de nem a Találkozásban, mert itt Ahmed figurája tökéletesen meg van győződve igazáról, és ez a film végéig is maximum csak hullámzik. Ebben a filmben a szereplő helyett csak a nézőnek kell(ene) elbizonytalanodnia, hogy melyik magyarázat a valós: valóban idegenek szállják meg az embereket, vagy a gyerekeit megszöktető és velük a végtelen sivatagi országúton menekülő apa csak bekattant? A Találkozás viszont a kezdeti beetetés után már nem erre a bizonytalanságra épít, mert a film korán közli velünk, hogy az apa súlyos tévképzetei áldozata, és minden apró jellel csak még jobban megerősíti ezt. A bizonytalanság lassan átkúszik az apa beszámíthatóságára, vagyis arra, hogy nem tudjuk, mire lenne képes a menekülés érdekében. Sajnos a Találkozás ennél a bizonytalanságnál sem tart ki sokáig, hiszen lépten-nyomon abba ütközünk, hogy Ahmed karaktere – bár néha indulatos és felelőtlen – alapvetően szereti a gyerekeit és jószándék vezeti. Így amikor hajtóvadászat indul ellene, inkább annak szurkolunk, hogy mikor derül már ki mások számára is, hogy nem egy családirtóval állnak szemben – erről amúgy egy halovány Octavia Spencer próbálja meggyőzni a hatóságokat. A legnagyobb probléma a Találkozással nem is a műfaji zűrzavar, hanem az, hogy nem tudja a központi karakterét konzisztens módon felépíteni. Ami a Vadállatnak az erőssége volt (nevezetesen az enigmatikus karakterábrázolás), pont abban vérzik el a Találkozás. Ahmed karaktere túl egyértelmű, de túl sokszor vált színt. Ő nem küzd magával és igazán mi sem kételkedünk őbenne (a téveszméit leszámítva). Néha a gyerekeiért küzd, de felelőtlen viselkedéssel veszélyes helyzetekbe sodorja őket, néha paranoid képzetei elől menekül, de céltudatos és fókuszált katona, amikor kell. Néha van belátása, máskor csak a börtön elől menekül. És a megítélésében az sem sem segít, amikor nagyvonalakban megismerjük a múltját. Bár a skizofrén megélés valóban lehet ilyen kétirányú, és a józanság váltakozhat a téveszmékkel, Pearce sokkal inkább a látványos és néhol magamutogató vizualitással helyettesíti a szereplők mélyítését. Hogy politikai állásfoglalást akar tenni, a háborús paranoia okozta poszttraumás stressz zavarra vagy más pszichés betegségre szeretne érzékenyíteni vagy egyszerűen csak egy látványos-izgalmas drámával akar szórakoztatni, az kérdés, de mindez együtt nem működik olyan jól, mint ahogy külön-külön működnének. A záró képsorokon végül a Találkozás is visszatér az „egyszerű” családi dráma és a sci-fi amúgy egymást jobban kiegészítő dimenzióihoz, és a világok közötti drámai összeütközés az apa és fia érzelmi egymásra találásában csúcsosodik ki. És ez az, amiben a Találkozás a legjobb tudna lenni. 2021. december 14. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/szine-es-a-fonakja-talalkozas-encounter-2021
