Véresen egyszerű – A védelmező 3. Denzel Washington harmadjára ölti magára Robert McCall szerepét, hogy A védelmező 3.-ban még az előző részeknél is brutálisabb módon szolgáltasson igazságot. Mikor A védelmező második részének híre megjelent a sajtóban, beindultak a találgatások, hogy Denzel Washington rendkívül színes pályáján miért éppen Robert McCall szerepe az, amelyhez életében először visszatért. Egyértelmű választ sem a színész, sem a rendező nem adtak erre a kérdésre, de az immár trilógiává terebélyesedő sorozat utolsó felvonását látva lehetnek ötleteink. Alapvető emberi vágy húzódik meg amögött, hogy komplex jelenségekre, problémákra egyszerű megoldásokat keressünk. A védelmező trilógia a vigilante thriller műfajának képviselője, amely tipikusan egyszerű válaszokat kínál. A műfaj az 1970-es években indult el és forrott ki a ma is ismert formájában: főhőse jellemzően egy őt vagy egy számára fontos személyt érintő támadást kíván megbosszulni, mivel az intézményes igazságszolgáltatás csődöt mond (Bosszúvágy, Szalmakutyák, Taxisofőr). Ennek egy fajtája, amikor az intézményrendszeren belül dolgozó rendőr, katona ábrándul ki az őt körülvevő bürokráciából és veszi kezébe az igazságszolgáltatást (Francia kapcsolat, Piszkos Harry). A műfaj ‘70-es évekbeli kialakulása mögött összetett társadalmi és politikai feszültségek (a polgárjogi, feminista mozgalom; a vietnámi háború ellentmondásai; a növekvő kábítószerhasználat és bűnözés; a Watergate botrány miatti kiábrándulás a vezetőkből) húzódtak meg, amire ezek a filmek a maguk módján reflektáltak. Hasonló tendenciát figyelhetünk meg ma is, azonban a még mindig nagy népszerűségnek örvendő vigilante filmeket – ahol nem véletlenül játssza a főszerepet egy idősebb, korábbi akcióhős imázsát felidéző színész (Gran Torino, Harry Brown vagy a 2018-as Bosszúvágy) – letarolták a szuperhős filmek, ahol a főhősök ugyanolyan rendszeren kívüli igazságosztók, erre azonban ezek az alkotások csak ritkán reflektálnak (Amerika Kapitány: Polgárháború, A sötét lovag, Watchmen). Mi az, ami ma is ennyire népszerűvé teszi az igazságosztókat? Ha a tágabb kontextust nézzük, akkor az emberi tevékenység miatt bekövetkező klímakatasztrófa egyre kézzelfoghatóbbá válik a Föld minden pontján, ezzel párhuzamosan a technológia olyan gyorsasággal fejlődik, hogy a mesterséges intelligencia megalkotása is sosem látott változásokat hozhat. Erre az általános bizonytalanságra és félelemre rakódik rá több olyan esemény, ami hasonlóan kezdi ki az USA önmagába vetett hitét, mint a ‘70-es években említett változások. A védelmező filmekben több ilyet tematizálnak is: az egyre szélesebbé nyíló társadalmi olló (a második rész gazdag fiataljainak szembeállítása a fekete bandák világával), az értelmetlen iraki háború (szintén a második rész fiatal katonájával, vagy a bérgyilkossá váló különleges osztagosokkal) vagy az újabb kiábrándulás a hatalmi elitből (korrupt zsaruk az első és harmadik részben, bérgyilkos ex-katonák a másodikban). Ilyen összetett és látszólag megoldhatatlannak tűnő problémákkal szemben természetes módon kapcsol be az ember önvédelmi mechanizmusa, amivel a cselekvés felelősségét megpróbálja áthárítani másra, mondjuk egy köpenyes igazságosztóra, vagy filmünk esetében egy leszerelt katonára. A védelmező 3. része sok hasonlóságot mutat az elsővel: McCall az orosz maffia helyett ezúttal Szicíliában a Camorrával veszi fel a harcot, egy lány megmentése helyett egy kisváros felszabadítását tűzi zászlajára. Karaktere hasonlóan elvonttá válik, mint az elsőben, amit tovább erősítenek a hangsúlyosan jelenlévő keresztény szimbólumok és rituálék. McCall olyan, mint az Ószövetség büntető istene, aki miután túl sok mocsok és gonoszság öntötte el a földet, tisztítótűzként megpróbálja helyreállítani a kibillent egyensúlyt (a film eredeti címe sokkal jobban rávilágít arra a funkcióra, amit Robert McCall karaktere betölt, ő az, aki egyensúlyt hoz, aki kiegyenlíti az erőviszonyokat). Ez a dualista megközelítés nemcsak a vigilante thriller sajátja, hanem a műfaj alapjául szolgáló westerné is. McCall harca az olasz kisváros lakosságáért klasszikus westernként is értelmezhető, ahol a kívülről jött fegyverforgató a gonosz bandák által kizsákmányolt várost felszabadítja. Antoine Fuqua rendező és Denzel Washington 2016-ban remakelték A hét mesterlövészt, aminek a cselekménye szinte egy az egyben ugyanez. A probléma A védelmező 3. erőszakábrázolásának funkciójában keresendő. Míg mondjuk a spagettiwesternek véres leszámolásainak a funkciója a vadnyugat demisztifikálása és a bármikor, bárkire lesújtó halál érzékletes bemutatása volt, addig Fuqua történeteiben az erőszaknak kettős szerepe van. A védelmező 3. részében még az eddigieknél is brutálisabb és hosszabban kitartott kínzásoknak, csonkításoknak vagy gyilkosságoknak lehetünk a tanúi, aminek célja a maffiózók minél kegyetlenebb, minél leegyszerűsítőbb ábrázolása. Minden ilyen jelenet után a McCall által „válaszként használt” erőszak teljességgel jogosnak tűnik, még élvezetet is okoz nézni, ahogy a velejéig romlott gonosztevők meglakolnak bűneikért. McCall ugyanolyan érzelemmentes és kegyetlen, mint a Camorra tagjai, azonban ez egy percig sincs problematizálva, hiszen ő a jó ügy érdekében teszi ezt (a filmben egy 2 perces blokkban vetődik csak fel, hogy McCall vajon jó ember-e, de ezt a kérdést hamar megválaszolják). A történet elején McCall legsúlyosabb sérülését az egyik maffiavezér kisfiától szerzi, aki megölt apja puskáját használja ellene – a következő generációra örökített erőszak dilemmájával sem foglalkozik túl sokat a rendező. A legfélelmetesebb A védelmező trilógia üzenetében, hogy a “szemet szemért” elvet egy pillanatra sem kérdőjelezi meg. Ha valaki gonosz megérdemli, hogy a főhős a jó ügy érdekében levágja a fejét (szó szerint) vagy kibelezze (szó szerint). Dakota Fanning szerepeltetésével érdekes összehasonlítást emel be a filmbe Fuqua: 2004-ben A tűzben edzett férfiben Denzel Washington egy alkoholproblémákkal küzdő, múltja által gyötört ex-CIA ügynököt alakított, aki saját élete árán tudta csak megmenteni a rábízott kislányt (Fanning). A védelmezőben említés szintjén sem jelenik meg az erőszakban leélt élet terhe, sőt az így megszerzett tudás a megoldás kulcsa, ami már át is adható, a CIA-nek dolgozó, felnőtt nővé érett Fanningnek. Dakota Fanning az egyetlen olyan női karakter a filmben, akinek egy nagyon szűk keretek között mozgó, de valamennyire aktív szerep jutott a filmben, de az ő cselekvési köre is arra korlátozódik, hogy követi a McCall által neki hagyott nyomokat. A védelmező-trilógia vigilante thrillerként vagy klasszikus westernként is tartja magát ahhoz a műfaji sablonhoz, hogy a női karakterek szinte kivétel nélkül megmentésre, segítségre szoruló szerepbe vannak kényszerítve. Az első és a második részben egy sor aktuális és fontos nőket érintő problémát tematizálnak az alkotók: prostitúcióba kényszerítés, gyakornok lány bedrogozása és szexuális kihasználása, válás után saját kislányának elrablása az anyjától. A probléma itt is az, hogy hiába lép fel McCall ezek ellen, ezt pontosan ugyanolyan autoriter módon teszi, ahogy az elkövetők, csak ellentétes előjellel. Ő az, aki jóról és rosszról dönt, és ő az egy személyben, aki a jutalmat vagy a büntetést is kiméri. Ez a visszatérésre áhítozás a régi, jól bejáratott nemi szerepekhez, a fekete-fehér világképhez és az erőszak dicsőítéséhez teszi fenyegetővé a filmet. Amikor minden változik körülöttünk egyszerűbb visszatérni az évszázadok által rögzült viselkedési mintákhoz, de egy problémát nem lehet megoldani azzal az eszközzel, ami a létrejöttét okozta. 2023. szeptember 1. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/a-vedelmezo-3-kritika
