Versek és idézetek

Ház a tónál

Az élet nem regény. Egy pillanat alatt véget érhet. Valentin napon anyámmal ebédeltem a Déli Plázában. Egy embert halálra gázolt egy busz. A karomban halt meg. Arra gondoltam, nem érhet véget egy élet így, Valentin napon. Azokra gondoltam, akik szerették ezt az embert, akik hazavárták, akik soha többé nem látják. És mi van, ha nincs senki? Mi van, ha úgy éljük le az életünket, hogy senki se vár? Kocsiba ültem és visszatértem a tóparti házhoz, hogy választ keressek ezekre a kérdésekre. Téged találtalak. Boldogan vesztem el benned. Boldogan vesztem el ebben a gyönyörű álomban. Ahol nem mozdul az idő. De ez nem a valóság. Meg kell tanulnom élni a saját, valós életemet. Kérlek, ne írj többet! Ne keress! Hagyd, hogy elengedjelek.

 

"Mindennap
megszünik valami
amiért az ember
szomorkodik
de mindennap
születik valami az életben
amiért érdemes
élni és küzdeni"

 

Csend van bennem, és emlékezem,
Képe a múltnak ím, megjelen,
Vétket látok s gondozó kezet,
Szennyből, a sárból, mint kivezet.

Mért szeret Isten, mért szeret még,
Hogy lehet mért nem mondja ki: elég!
Féltő karja újra átölel,
Áttört kezéhez szívem közel.

Csend van bennem, és emlékezem,
Mily sok ajándék, nagy kegyelem,
Mily sok áldás, mily sok türelem
Kísérte végig az életem.
Mért szeret Isten...

Csend van bennem, és emlékezem
Sokszor volt könnyes mindkét szemem,
Oly sok bánat, fájdalom is ért,
Hozzá futottam irgalomért.
Mért szeret Isten...

Csend van bennem, és emlékezem,
Hála, dicséret él szívemen.
Hogy köszönjem múltat és jelent,
Holnapom védő, őrző kezet.
Mért szeret Isten...

 

Átjár a szél, hogyha útra kél, gondolj rám,
El ne felejtsd, mit ígértél.
A hűség olyan, akár a Hold a vonaton,
Mely elkísér, ahová utazom.

Egyszer majd rájössz, mi mennyit ér,
Mit tettél meg, kiért,
Köveken át vezet az út valakiért,
Sírhatsz, de mondd ki hallgat már,
Hullnak az égből a könnyek rád,
Szívdobbanás, akár egy őszi elmúlás.

 

Aranyosi Ervin: Mit látsz a tükörben?


Ha tükörbe nézel, mondd, mit akarsz látni?
Szemeden keresztül lelkedet csodálni?
Vagy az arcod nézed, keresed a szépet,
mennyi kedves nyomot hagyott ott az élet?
Szemeid sarkában, sok kis szarkalábat,
mit sírás, s nevetés évek alatt vágtak?
Vagy a homlokodon a sok apró ráncot?
- Gond és aggodalom lejtett rajta táncot?
Szájad szegletétől mosoly ránca ered,
te vagy a legvonzóbb, mikor ezt viseled.
Apró nyomott hagyott minden nevetésed,
a vidám perceket szép arcodra vésted.
Ám nyomot hagyott ott bús szomorúságod,
mikor nem találtad csodaszép világod.
S ott van az irigység, düh, s harag redője,
minden nyomorúság csalfa eredője.
Az arcod egy térkép, utadat mutatja,
rajta van életed minden kis darabja.
Fogadd el ilyennek, szeresd kicsit szebbé!
Hidd el a jó Isten ugyanezt szeretné!
Legyen életedben több öröm, vidámság,
engedd, hogy lelkedet jó kedvűbbnek lássák!
Gonddal és bánattal ne mélyíts el ráncot!
Lelkednek békéjét keresd, s megtalálod.
Arcod tegye szebbé mosoly, lágyság, derű,
mert az élet édes, – a nem lét keserű!
Mondd, mit akarsz látni, ha tükörbe nézel?
Egy boldogabb lelket, – édesítve mézzel?
A választás a tiéd, kövesd hát a vágyad,
rajzolja arcodat derű és csodálat

 

Varázsszó:


Örülök én, hogy tetszenek a versek!
A vers varázslat, – csodát is tehet.
A varázs szó, ott van a versek mélyén,
kimondod százszor és mégsem ismered.
Tanítanom kell még az embereknek.
Árnyékot vet rá, harag, félelem!
Éhező lelkek, mint “megváltót” várják,
- lelket tápláló, bűvös élelem.
Hogy hogyan táplál? Ott van a nevében.

 

Aranyosi Ervin: Hullámzik az élet?

Hullámzik az élet? Hullámvasút volna?
Ha beleszólhatnál, tán, másképpen szólna?
Egyszer fenn a csúcson, máskor lenn a mélyben:
Fénylő napsütésben, vagy szénfekete éjben?
Kellene egy lámpa, ami utat mutat?
Keresed az élet vizét adó kutat?
Jó hírem van, nem kell tovább már keresned.
A jó irányjelző, létezik már benned!
Ám kifelé nézel, ezért nem találod,
hiába járod be az egész világot.
Pihenj meg egy kicsit, csillapítsd le elméd,
magadban megleled életed értelmét!

 

Húsz év múlva

Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelõ nap megjelen...

 

Mudra Csaba

Iránytű

Itt hagytad
szétszórt pillanataid
iránytűként vezetnek
gondolataimban
gyújtok egy gyertyát
képzelem faládád
amiben elbúj a régi világ
- füst száll
a lángocska fészket rakott
"emlékszel,
melyik volt az a pillanat,
amire a sors kabátot dobott?"
már én sem tudom felidézni,
ellepte az idő tajtékzó múlása,
csak csendben nézem,
mi most az irány,
hova forog
pillanatod igéző varázsa..

***********

- - - - - - hozzáadva - - - - - -

***

Grigo Zoltán

Visszajövök

Nézem a búcsúzó alkonyi fényeket,
a kora esti szélben görbülő fákat,
fejem felett száll a hatalmas végtelen,
rám hajol némán a mulandóság árnya.
Itt minden lábnyomom ismeri múltamat,
jövőmet tudják az égen a csillagok,
addig járom sorsom rendelte utamat,
ameddig porszemnyi létemben itt vagyok.
Kézen fogott az idő, együtt ballagunk,
mélyülnek az árkok a lábaink alatt,
néha megállunk és egy kicsit hallgatunk,
mint aki valamit még mondani akar.
Elmondani, hogy milyen szépek a mezők
vihar után, amikor felragyog a nap,
a rigó daláról ha ébred az erdő,
hogy milyen gyönyörű a zöldellő tavasz
és a folyó, ha felette ködpára száll,
miközben medrében szelíden lépeget,
amikor gyümölcsillattal ölel a nyár,
és szívünkig nyújtóznak le a nagy hegyek.
Hiszem, hogy az élet körforgása örök,
ha elmegyek, magammal viszem sóhaját,
erdő leszek vagy folyó, de visszajövök,
hogy meghallgassam újra a rigó dalát.

***

 

Juhász Gyula
A bölcs
Nyugalmas, tiszta szemmel nézni mindig
A háborgó és mulandó világot,
Az örök törvényt betartani sírig,
Spinóza, ez volt a te hivatásod.

Boldog bölcs, kinek állandó szerelme
A gondolat, kiben ott él az Isten,
Téged nem rendített jó, bal szerencse,
Te tudtad, hogy a vándorutad itt lenn

Örök körökbe tart és mint a gyémánt
A porban, egyszer fölragyog a lélek
És kiszabadul majd a gondolat.

Boldog bölcs, eltűnődve nézek én rád,
Ki úgy díszítéd föl magányodat,
Hogy gazdagabb volt, mint ott künn az élet.

 

Reményik Sándor
A fügefa
Nem megmondottam-e néked, hogy higyj,
S meglátod dicsőségét az Atyának?

Higyjek... De ép ez lenne a csoda,
Elindulása minden más csodának.

Ha egyszer megtelnék a kebelem -
Úgy lenne tele, ahogy most üres -

S leborulván, kőhöz sujtva fejem,
Nemcsak szám szólná: Uram, meg ne vess!

Higyjek... - de ha hiába akarom!
Ha nincs bennem, honnan vegyek hitet?

Pedig ez a Te alfád s omegád,
Egyetlen és örök feltételed.

Kinyitnám Neked minden kapumat -
De ha merevek s makacsok a zárak!

Teremts bennem, teremts bennem hitet,
Ha Teremtője Te vagy a világnak!!

Tedd, hogy lerogyjak eszméletlenül
S új eszmélettel virradjak fel reggel -

Le ne peregjen rólam harmatod,
S bár egy rögöt mozdítsak meg hitemmel!

Állok, fügefa, gyümölcstelenül,
De gyümölcstelenségem férge rág -

Te jössz, szigorún int szemöldököd
S megátkozod a tehetetlen fát.

Mivel eddig nem termett jó gyümölcsöt,
Ne is teremjen többé már soha -

Átkod előtt is átkozott volt régen -
S tehetett-e róla a fügefa??!

És meglátván messziről egy fügefát, a
mely leveles vala, odaméne, ha talán találna
valamit rajta: de odaérvén ahhoz, levélnél
egyebet semmit sem talála; mert nem vala
fügeérésnek ideje. Akkor felelvén Jézus,
monda a fügefának: "Soha örökké ne
egyék rólad gyümölcsöt senki"
Márk 13:14

1938