Versek és idézetek

Petőfi Sándor

KÉPZETEM
Még mit nem mondanak!
Hogy az én képzetem
Alant jár, magasra
Föl nem röpíthetem.
Lent jár a föld szinén,
Ha ugy tartja kedve,
Sőt a föld alá is
Van gyakran sülyedve;
Mint buvár, sülyed a
Mélységek mélyére,
A legmélyebb tenger:
A szív fenekére.
De ha mondom neki:
„Szállj a magasra fel!”
Felszáll s a légben, mint
Pacsirta, énekel.
S ha ekkor biztatom:
„Még följebb, képzetem!”
Vele a sasokat
Rendre megkergetem.
A sas mind elfárad,
De nem fárad ő el,
Egy utat kezd a leg-
Magasabb felhővel.
És a felhőknek sem
Társa ő sokáig,
Egyenest fölfelé
Tör az ég boltjáig,
És ha ekkor épen
Napfogyatkozás van:
Az elsötétedett
Nap mellett elsuhan,
Elsuhan mellette,
Egyet pillant rája,
S megkerűl a napnak
Elveszett pompája.
És az én képzetem
Még ekkor sem pihen,
Hanem a legfelső
Csillagzaton terem,
S ott, hol már megszűnik
Az isten világa,
Uj világot alkot
Mindenhatósága – –

 

Babits Mihály


Csipkerózsa

Nagy tornyos nyoszolyában
fekete nyoszolyában
fehér rózsák között,
úgy alszik Csipkerózsa
rózsák között a rózsa
álomba rejtözött.

Minden virág egy álom
álmok között az álom
rózsákba hullatag
fejét lehajtva mélyen
mint rózsa töve télen
rejtőzik fullatag.

Fullasztó mély az álma
fullasztó mély a párna,
fullasztó fekete,
rózsa nyílik a párnán
és fehér mint a márvány
ez ágynak betege.

Kárpitja mint az ében
fehér a feketében
csiklándva ragyog át;
s aranyos súllyal omlik
aranyzsinórja, bojtig
skófium és brokát.

Fekete gyászu kárpit
fehérrel kivirágzik
s nagy rózsákat susog
s sullyal mint néma vétek
hull bársonya fölétek,
fullatag vánkosok.

Az ólmos álmu bársony
csiklándó ragyogáson
leszunnyad feketén:
fullasztó mély az álma
s lidércként nyúl a párna
az ágynak betegén.

Az éjek arra szállnak,
az évek arra járnak
a lusta századok:
fekete gyászu kárpit
fehérrel kivirágzik
s nagy rózsákat zokog.

 

Arany János

KERTBEN
Kertészkedem mélán, nyugodtan,
Gyümölcsfáim közt bíbelek;
Hozzám a tiszta kék magasból
Egyes daruszó tévelyeg;
Felém a kert gyepűin által
Egy gerlice búgása hat:
Magános gerle a szomszédban -
S ifjú nő, szemfödél alatt.

Kevés ember jő látogatni,
Az is csak elmegy hidegen:
Látszik, hogy a halott szegény volt,
Szegény s amellett idegen.
Rokonait, ha van rokonja,
Elnyelte széles e világ;
Nem nyit be hozzá enyhe részvét,
Legföljebb... a kiváncsiság.

Műhely körül a bánatos férj
Sohajtva jár, nyög nagyokat;
Ide fehérlenek deszkái,
Épen azok közt válogat.
Amaz talán bölcső leendett,
Menyegzős ágy eme darab:
Belőlük elhunyt hitvesének
Most, íme, koporsót farag.

Siránkozik a kisded árva,
Amott sir öntudatlanul;
Ha nő szegény, az életkönyvből
Nehéz első betűt tanul!
Ölében rázza egy cselédlyány,
Duzzogva fel s alá megyen:
„Sirj no, igazán sirj!” kiált rá,
S megveri, hogy oka legyen.

Kertészkedem mélán, nyugodtan,
A fák sebeit kötözöm;
Halotti ének csap fülembe...
Eh, nékem ahhoz mi közöm!
Nem volt rokon, jó ismerős sem;
Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.

Közönyös a világ... az élet
Egy összezsúfolt táncterem,
Sürög-forog, jő-megy a népség
Be és ki, szűnes-szüntelen.
És a jövőket, távozókat
Ki győzné mind köszönteni!
Nagy részvétel, ha némelyikünk
Az ismerőst... megismeri.

Közönyös a világ... az ember
Önző, falékony húsdarab,
Mikép a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s - harap.
S ha elsöpört egy ivadékot
Ama vén kertész, a halál,
Más kél megint, ha nem rosszabb, de
Nem is jobb a tavalyinál.

 

E.A. Poe: Külön

Gyermekkoromtól fogva nem
Olyan vagyok, mint más. Szemem
Nem úgy lát, nem közös kutak
Habja bennem az indulat.
Nem közös forrásból ered
Bánatom. Gyújtva szívemet
Más fokra izzik örömöm.
S ha szeretek: azt is külön.
Ott - gyermekkoromban - a vad
Élet hajnalán: ott fakadt
Ez a varázs - a jó s hamis
Mélyekből -, mely kötöz ma is:
Forrásból lett, gyors patakból,
Sziklahegyen rőt falakból,
Napból, mely lekörözött
Őszi aranyfény között,
Villámból az ég alatt,
Amint elszállt, elszaladt,
Dörejből, vihar ha forrt,
S fellegből, mely olyan volt
(Bár kéklettek az egek)
Szemre, mint egy szörnyeteg.

 

Szabó Lőrinc: Különbéke

Ha tudtam volna régen, amit
ma már tudok,
ha tudtam volna, hogy az élet
milyen mocsok,

nem fütyörésznék most az uccán
ilyen vigan:
valószínűleg felkötöttem
volna magam.

Régen, mint az álamok tékozló
más fiai,
azt hittem, lehet a világon
segíteni,

azt hittem, szép szó vagy erőszak
ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk,
megváltozik.

Minden szörnyübb, mint hittem akkor,
fiatalon,
de, hálistennek, egyre csökken
az undorom,

egyre jobban bírom az évek
förtelmeit,
és az idő és a közöny már
fertőtlenít.

Mert fátylát sorra dobta minden,
egymásután,
s harminchárom életem ma átlát
minden szitán:

látom, sokkal több a mocsok, mint
az ifjukor
sejteni bírta volna bennem
valamikor,

látom milyen rútúl becsapják
a baleket,
s hogy a balek azért balek, mert
mást nem tehet,

s hogy az ész az érdek rimája,
és hogy magát
sugaras hőssé a bitang is
hogy költi át,

s ha van is, kézen-közön elvész
az ideál,
és hogy nem hozhat egyetértést,
csak a halál, -

s mert mindez mégcsak nemis aljas,
nem szomorú,
a minden dolog apja valóban
a háború:

úgy nézzem elszát nyugalommal,
az életet,
mint reménytelen lepratábort
vagy harcteret.

Ha egyszerre tudok meg mindent,
hogy itt mi van,
egész biztossan felkötöttem
volna magam.

De valamit a sors, úgy látszik,
akart velem:
megmutatott mindent, de lassan,
türelmessen:

különbékét ezért kötöttem
a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
csinálni kell,

ezért becsülök úgy egy-egy jó
pillanatot,
ezért van, hogy a háborúban
verset irok

s a leprások közt fütyörészek
és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket.

 

“Légy hasonló az égen szálló madárhoz…, aki a törékeny
gallyon megpihenve átéli az alatta tátongó mélységet,
mégis vígan énekel, mert bízik szárnyi erejében.”
(Victor Hugo)

 

Az igazi nő


Az igazi nőnek csak a szemét nézd,
azt sem kívülről, hanem a lelke felől.
Először meg kell érezni a lelkét.
Ha a lelke felől nézed, az első réteg a
félelem, a múlt és a jelen sebei.
Ha ezzel megtanulsz bánni, akkor
láthatod a második réteget a
gyengédséget, a cirógatás vágyat.

Ha ezt is látod, a harmadik rétegben
látod az öröm pajkosságát, a
negyedikben a harag villámait,
az ötödikben a harmónia vágyát,
a hatodikban a gyönyör cirógatását,
és a hetedikben azt a szeretetet,
ami teljesen a Tied.

Minden nő hét fátyoltáncot táncol,
és régen elvesztél, ha a fátylat,
a keblei halmát, vagy csípőjét nézed.
Csak a szemét nézd, a teljes ruhátlan lényét,
az örömtől hullámzó, vagy fájdalomtól
görnyedő teste,
minden apró titka a szemében van.



irta Müller Péter

 

ZABÓ LŐRINC:

ENYÉM VOLT S MÉGSE ENYÉM MA

Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

Nézem s nem látom. Az arca
csupa fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túlsok és túlkevés.

Virágzene, érthetetlen.
Ki tudja, nem álom-e?
Tűnt évek titka, merengő
fény- és illat-zene.

Enyém volt s mégse enyém ma,
nem enyém, s örökre az,
neki üzenek, a szive tudja,
s megdobban: úgy van, igaz!

Enyém volt és mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

 

Ó te kedves királylány

Szép vagy mint egy tündöklő napsugár
Szép vagy mint egy hold fény
Szép vagy mint egy csillag fény
Szép vagy mint egy virág száll
Reád nézzek és csak bámulom a csoda szépségedet
Nincs is hozzá fogható nincs ám
Kedvesége csodálatos
Kérlek álmodj szépeket
Szeretetted álom szépek
Álmodj, királylány, ahogy a mesében,
Álmodj, királylány, az is álom volt, hogy éltél!
Ó te kedves királylány. szivem ramja lettél öröké
Ragyogjon rád élet szépe
Be hunyom a kétt szemem,hogy csak higgyjem hogy álom volt az egész
Bárcsak valóságos lett volna, a mese mert csak az volt
De néha csalnak az álmok is
Álmom már szét foszlot és nincs tovább.
Szeretném a világba kiordítani:
Istenem! Ő itt van velem!
Látom Őt, álmomban
A perceket már nem számolom,mert nincs többé állom szétfoszlot..

Irta : Őri István