Versek és idézetek

BÁNATOS SZEMEKKEL

Bánatos szemekkel nézem a szemeid,
Bánatos lelkemet küldöm el neked is,
Szomorú ez a nap, szomorú az élet,
Fotódat nézem ma, megfakult fényképed.

Ez maradt belőled, meg néhány röpke szó,
Amivel dobtad el szívem, a zokogót,
Emlékszem nevettél, a szívem fájdalmán,
Azóta éneklem a lelkem bánatát.

Elrepült az óta már néhány hosszú év,
Szívemnek bánatát pók szőtte már be rég,
Alatta izzik még, a keser szívbe tép,
Nem múlik sehogy se, és egyre, egyre ég.

Könnyemmel áztatom megfakult fényképed,
Már alig látszanak arcodnak szépsége,
Szívembe hagytad a lényednek nyomatát,
És onnét rágod a szívemnek bús falát.

Sári Tamás verse :

 

AKASSZÁTOK FÖL A KIRÁLYOKAT!

Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat -
Akasszátok föl a királyokat!

Kaszálhatd a fűt világvégig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával újra kivirít;
Tövestül kell kitépni azokat -
Akasszátok föl a királyokat!

Vagy nem tanúltad még meg, oh világ,
Gyülölni méltóképen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj veszett gyülöletet,
Mitől keblem, mint a tenger, dagad! -
Akasszátok föl a királyokat!

Szivöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad -
Akasszátok föl a királyokat!

Ezerfelé bús harcmező a hon,
Arat rajt a halál irtóztatón,
Itt egy falu, amott egy város ég,
Százezerek jajától zúg a lég;
S halál, rablás mind a király miatt -
Akasszátok föl a királyokat!

Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek,
Fejét a szörny ismét fölemeli,
S akkor megint elől kell kezdeni.
Hiába lenne ennyi áldozat? -
Akasszátok föl a királyokat!

Mindenkinek barátság, kegyelem,
Csak a királyoknak nem, sohasem!
Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
Ha kívülem rá ember nem akad -
Akasszátok föl a királyokat!

/Petőfi Sándor/

 

Aranyosi Ervin: Örökbe fogadtak!

Képzeld el barátom, örökbe fogadtak,
apró életemnek egy új esélyt adtak!
Azt, hogy megmentettek, s nem leltem halálom,
mint egy jó házőrző, biztos meghálálom.
Senki sem fogja majd őket úgy szeretni,
nyalom a kezüket, mikor adnak enni.
Ha egy botot, labdát eldobnak, én hozom.
Csak barátaikkal, jókkal barátkozom.
Aki rossz szándékkel közeledik ide,
azt jól megugatom, hogy irháját vigye!
Mert a jó kutyától el fog menekülni,
rossz dolog e házba nem fog bekerülni.
Nagyon boldog vagyok, van már helyem, s gazdám,
és a ház őrzését egyszerűen hagyd rám!

 

Aranyosi Ervin: Hála az Anyáknak


Legyen ez a szép nap az örök hála napja,
hiszen minden gyermek az életét kapja,
s rajta keresztül egy csodás, új világot.
Legyen minden anya ezért szívből áldott!

Ám Ő nem csak kapu erre a világra,
nem csak ezért méltó egy csokor virágra.
Mert a feladata csak akkor kezdődik,
mikor a gyermeke élni készülődik.

Együtt születnek meg, anya és a gyermek,
innen a szíveik egymásra figyelnek,
ezüstös selyemszál köti össze őket,
közösen érzőket, együtt lélegzőket.

Minden édesanya, csak táplálna, adna,
és ha megtehetné, csak anya maradna.
Fészkét kibélelve óvná csemetéjét,
tanítva a világ jobbító meséjét.

A szívében csupán a szeretet élne,
tigrisként harcolna, csakis érte félne.
Életét od’adná, hogy mentse porontyát,
s levenné válláról a világnak gondját.

Hát köszöntsük szépen az édesanyákat,
öleljük magunkhoz, hisz miattunk fáradt.
Simítsuk meg arcát sok-sok szeretettel,
csak általuk válhat emberré az ember.

 

Aranyosi Ervin: Látod, anya…


Látod, anya gondoskodó,
vigyáz mindig rájuk.
Tiszta legyen arcuk, kezük,
s persze a ruhájuk.
Szeretettel megeteti,
megitatja őket.
Mesét mesél, amiből mind
új álmokat szőhet.
Legyenek jól betakarva,
álmodjanak szépet.
Alakítja világukat,
ő ad jövőképet.
Megtanítja beszélni is
– Ő ad anyanyelvet,
s érezhetik a belőle
áradó figyelmet.
Ha betegek, gyógyítgatja,
és aggódik értük,
ne mondják hát az anyunak,
hogy: – mi nem is kértük!
Mert egy anya nem is várja,
csak végzi a dolgát,
és amikor nem vagy vele,
akkor is gondol rád.
Mert te adsz az életének,
szerető értelmet.
Ezért legyél, ameddig él,
nagyon hálás gyermek!

 

József Attila
MAJD MEGÖREGSZEL
Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz, – azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyafog,
de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a multból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifju képed. Hozzá motyogod:
„Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem.”

„Mit is tehettem volna?” – kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat;
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tünődik, nem a vágy,
a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

Magadban döntöd el. Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle.

1936. nov.

 

Aranyosi Ervin: Balettos szösszenet

Mindennél fontosabb
számára a balett.
Eltáncolta pénzét,
mindene oda lett.
Nem gondolt jövőre,
nem figyelt a most-ra.
Lecsúszott táncosként
vár a villamosra.

 

Aranyosi Ervin. Lélektánc

Hajlok jobbra, balra, mozog minden részem.
Megélem csodámat, s élvezem egészen.
Sok ember kesereg, hibáztatja sorsát.
Én csak csipegetem a sok öröm-morzsát.
Figyelem zenémet, mely lelkemből árad.
Szívem kalapálni, soha el nem fárad.
Ritmusára mozgok, ez a testem tánca,
felszabadít engem, nem köt gúzsba lánca.
A forrásom vezet, s rábízom magamat,
sodorjon csak az ár, ringó csónakomat,
nem fordulok szembe, csak úszom az árral,
s együtt boldogulok a csodás világgal!
Nem küzdök, harcolok és nem állok ellen,
csupa szeretet van kitárt, nyílt szívember.
Nem törődöm múlttal, csak a mának élek,
amim van, mindazért szól a hálaének.
Gyere, táncolj vélem, éld meg szép világod!
Csodáld fénylő napod, keress boldogságot!
Legyél újra gyermek, ki nem akar félni,
akard világodat szeretetben élni!
Hajolj jobbra, balra! Ahogy a szél ringat,
éljük meg közösen fénylő álmainkat!
Tegyük meg magunkért, s legyünk jobbak mással,
áradjon víg kedvünk együtt a FORRÁSSAL!

 

Petőfi Sándor
A TÉL HALÁLA

Durva zsarnok, jégszívű tél,
Készülj... készülj, a halálra!
Jármodat megunta a föld,
És ledobja valahára;
Szabadság lesz! ím, az ég is
Ideszegődött a földhöz,
Fegyvertárából, a napbul,
Tűznyilakkal rád lövöldöz.

Meg fogsz halni, vad, bitor tél!
Addig él csak minden zsarnok,
Míg magok alattvalói
Szabadságot nem akarnak;
Hogyha egyszer a raboknak
Akaratja ki van mondva,
Összeomlik börtön és lánc,
S elenyészik híre-hamva.

Harcolj, harcolj, föld, a téllel,
Ne félj, megbirod, levágod,
S szabadságodat kivívod,
Tavasz a te szabadságod.
Eljön, eljön a szép tavasz,
S hoz virágokat kebledre,
És szivárványt diadalmi
Koszorúnak a fejedre!

Nézd, amelynek rabja voltál,
A tél maga érzi vesztét,
Dúlt arcán megtört szemébül
Sűrü könnyek omlanak szét.
Hah, ki eddig csupa jég volt,
Most hogy olvad, mily gyáván hal!...
Nem csoda, hiszen testvér a
Gyávaság a zsarnoksággal.

Pest, 1848. február

 

Aranyosi Ervin: Varázslat
Anyu jött, hogy elaltasson, láthatod, nem sikerült!
Addig-addig dudorászott, míg mély álomba merült.
Persze, én egy angyal vagyok, őrzöm hát az álmait.
Anyu pedig, ha keresnéd, ma éjszaka itt lakik.
Ha megunom, hogy nincs helyem, hamarosan költözöm.
Átmászok az Ő helyére és Anyunak öltözöm.
Apu, hogy meg fog lepődni, ha meglátja a ruhám.
Azt hiszi majd, hogy éjszaka összement az anyukám.

 

Aranyosi Ervin: Tökéletes, vagy jó?

Miért szeretnél te tökéletes lenni?
Mindenáron, mindig másnak megfelelni?
Mért hódolsz be, mért kell szerepet játszani?
Annál, aki te vagy, különbnek látszani?
Nincsen tökéletes lénye a világnak.
Hidd el, egy sem olyan, akit annak látnak.
Szerintem ne pályázz tökéletességre,
inkább gondolkodj el, és nézz fel az égre!
Bárányfelhők szállnak, szakadtan, fehéren.
Ők tökéletesek? Azt kéne elérnem?
Hisz a Nap szárítja, elenyészi őket,
vegyem példaképül a fogyó felhőket?
De nézd csak a Napot! Néha belesápad,
tökéletlen felhő, adhat neked árnyat,
mert urát, a Napot gyakran eltakarja,
pedig tökéletlen – nincs keze, se karja.
Vagy nézd meg a Holdat, saját fénye sincsen,
és mégis megcsillan az ablakkilincsen.
Ő is tökéletlen, hol elfogy, hol megnő,
s őt is eltakarja néhány huncut felhő.
Vagy nézd a vizeket, lehet folyó, patak,
ő tán tökéletes? Bár forrásból fakad,
teljes erejéből a világnak szalad,
nem tud megnyugodni, nyugton sosem marad!
Mi útjába kerül, le akarja győzni,
nem akar kerülni, túl sokat időzni.
Hordalék és szikla mégis útját állja,
s bár fénylő körmeit gyakran belevájja,
ki kell kerülnie, hogy útjára leljen,
hogy egy helyben állni ne sokáig kelljen.
És vajon a szikla, Ő tán tökéletes?
Kin a száguldó víz folyton fogást keres?
Előbb-utóbb a víz le fogja majd győzni,
a szikla sem képes mindig ott időzni.
Lehet tökéletes virág, fű, fa, állat?
Van-e tökéletes része a világnak?
Lehet tökéletes szárazföld, vagy tenger?
Akad a világon tökéletes ember?
Nem hiszem, hogy lenne. Mert arra nincs szükség.
Balgák egytől-egyik, kik tökélyre büszkék.
Már az is elég, ha jót akar a lélek,
Jó lelkek közöttünk igen sokan élnek.
Azok, kik tanulnak egyre jobbá válni,
kik a jó ügyekért hajlandók kiállni,
akiket a jóság, szeretet vezérel,
s megdolgozik érte dolgos, két kezével.
Nem tökéletesek, jóval többek annál,
jó lenne, ha te is inkább JÓ maradnál!

 

Aranyosi Ervin: Tanulás az élet

Van úgy, hogy az élet, rosszul bánik véled.
Ne add fel, ne veszd el jóban a reményed.
Ezt most azért kapod, hogy tanulj belőle,
ez csupán egy próba, ne fuss el előle.
Töröld ki a könnyet szomorú szemedből,
gondold végig, mit kell megtanulnod ebből,
s ha a feladatot felfogod, megérted,
eggyel kevesebb lesz tudatlan miért-ed.