1993-ban jelent meg a Day of the Tentacle (tehát A Csáp Napja) című játék a George Lucas birodalmához tartozó LucasArts gondozásában. A Tim Schafer és Dave grossman agyszüleményéből született őrület tulajdonképpen egy még korábbi kalandjáték, a Maniac Mansion folytatása volt, de ’93-ra, bár még mindig darabos volt a VGA felbontás és kezdetleges a PC-k hangképzése, már olyan rajzfilm-szerű körítést kaphatott az új rész, amitől híresebbé válhatott, és jóval nagyobbat üthetett az elődnél. A titok egyértelműen az agy- és hasfalszaggató humor volt, az a fajta blődség, amit a Monty Python filmekben szokhattunk meg, de mindez beágyazva egy akkoriban már megszokott tárgykeresős, feladatmegoldós, egyik eszközt a másikon használós játékmechanikába. És nem csak az átkötő szövegekben és képekben bukkant fel az őrület, hanem a játékosnak is szüksége volt rá, a feladatok nagy részét úgy lehetett a legjobban megoldani, ha mi magunk is a normálistól eltérően merünk gondolkozni. Aztán persze leáldozott a kalandjátékoknak, a LucasArts is átnyergelt jövedelmezőbb Star Wars akciójátékokra, majd szépen el is sorvadt. A Csáp kalandjai pedig szép lassan csak a kiöregedő játékveteránok agyában éltek tovább, ráadásul a DOS alá fejlesztett játékot a modernebb gépeken úgyis csak különféle emulátorokkal lehetett jól futtatni, szóval felnőtt egy-két olyan generáció, akiknek már semmit nem mond Bernard, Hoagie, Laverne, vagy Dr. Fred neve. Szerencsére Tim Schafer még 2014-ben bejelentette, hogy saját stúdiója, a Double Fine Productions segítségével újraéleszti a klasszikust – és most itt van. Kezdjük is az előzetessel, abból már meglesz a hangulat: Ráncfelvarrás után Kicsit félve vártam a DoTT újrahúzott verzióját, ugyanis a Double Fine által tavaly kiadott előző remaster, a humor-noir Grim Fandango nem lett a legtökéletesebb. Szerencsére most semmi gond nem volt a 2016-osítással: a grafikát láthatóan szinte minden esetben újrarajzolták az eredeti tervek alapján, de végig tiszteletben tartva az egykori hangulatot. A játék közben egyébként egy pillanat alatt válthatunk a régi kinézetre az F1 gombbal, így rögtön megnézhetjük, mekkorát változott a világ 1993 óta. Itt láthatjuk leginkább az irányítás újrafaragásának lényegét is: a régi változatban a parancsok (menj oda, nyisd ki, húzd meg, stb.) külön szövegként látszottak a képernyő alján, ahol stabilan terpeszkedett a nálunk lévő tárgyak listája is. Ehhez képest a modern feldolgozásban az cselekvéseket egy egérkattintásra felbukkanó menüből választhatjuk ki, és a tárgylista is egy Windows Start-menühöz hasonló, felbukkanó ablakot kapott, így a teljes képernyő az akcióé. Mutatjuk a különbséget ugyanazon a jeleneten. Ilyen az új változat: És ugyanez így nézett ki az eredetiben a fél képernyőt elfoglaló alsó menüsorral és tárgylistával. Ugye, hogy ugye? A zenét is az eredeti dallamok alapján vették fel újra, a zenész-vájtfülem csak néha talált olyan részeket, amiket máshogy szoktam meg az eredetiben, de a bohókás hangulat egy az egyben megmaradt. A történet pedig aztán végképp a régi, szerencsére semmit nem vettek el belőle, és hozzá sem akartak toldani olyasmit, amire semmi szükség. Csápok az időben Aki nem lenne tisztában az eredeti történettel (amely a Maniac Mansion ismerete nélkül is tökéletesen érthető és szerethető), íme a gyors összefoglaló. Dr. Fred, az őrült tudós vidéki házában kinevelt két csápot, egy zöldet és egy lilát. Utóbbi egy kerti séta során beleiszik a ház mögött folydogáló kísérleti melléktermékbe, karokat növeszt, és úgy dönt, az új képességeinek hála végre megvalósíthatja élete célját: meghódíthatja a Földet. Az őrült professzor levelet ír az előző játékban megismert triónak, akik már rohannak is a világ megmentésére: Bernard, a szerencsétlen, szemöveges geek, Laverne, a bájosan, de teljesen kattant nőszemély, valamint Hoagie, a pocakos, és kedvesen bunkó rocker. Dr. Fred egy kerti budiból átalakított időgép (!!!) segítségével szeretné pár órával visszaküldeni a hősöket az időben, de persze semmi sem megy a tervek szerint, ezért Bernard marad a jelenben, Laverne 200 évvel a jövőbe, Hoagie pedig 200 évvel a múltba repül. Itt aztán elindul a teljes agymenés, amelynek lényegét az adja, hogy a karakterek saját idejükben mászkálva tárgyakat gyűjtenek és használnak, a helyi szereplőkkel beszélgetnek, vagy követnek el ezt-azt, és közben az időgépen keresztül küldözgetik egymásnak a fontos eszközöket. Igen, lehúzzák a vécén. Tényleg. Eközben a múltban találkozhatunk az amerikai függetlenségi nyilatkozatot megalkotókkal, George Washington ugyanúgy előbukkan, mint Benjamin Franklin, a jövőben pedig már egy olyan disztópia fogad, amelyben a csápok leigázták az emberiséget, a fennmaradó példányokat egyfajta házikedvencként tartják. Aki még emlékszik az eredeti játék trükkjeire, 4-5 óra alatt végigrohanhat a kalandon, és persze az internet tele van a végigjátszásokkal, de azt javaslom, mindenképpen próbáljon meg mindenki magától boldogulni, próbálkozzon a legőrültebb megoldásokkal, és igen, a hörcsögöt tényleg be kell rakni a jégszekrénybe, a jövőben pedig megmikrózni, és a múltban is igaz az axióma, miszerint ha lemossuk a lovaskocsit, kitör a vihar és a zápor (Ben Franklin papírsárkányába pedig belevág a villám). A játék máris elérhető az online boltokban, például Steamen, de a GOG.com-on is letölthető, náluk ráadásul másolásvédelem nélküli változatban. Ha ön szerette az eredeti változatot, és nosztalgiázni vágyik, vagy ha soha sem játszott még efféle játékkal, és most kész elmerülni a nyerítve röhögős őrületben, a világ legjobban elköltött 15 eurója lesz a Day of the Tentacle Remastered. A 24.hu Tech rovatának tesztjeit a következő kiépítésű PC segítségével végezzük: Intel Core i7-5820K (LGA 2011-v3) processzor ASRock X99 Extreme6/3.1 alaplap ASUS Strix Radeon R9 380X grafikus vezérlő (4 GB) Crucial BallistiX Sport DDR4 RAM (16 GB) HyperX 240 GB SSD
