Fotó: The Washington Post / Europress / Getty „A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején.” Ezzel a mondattal engedte szabadjára a cyberpunk világát William Gibson 30 évvel ezelőtt aNeurománc című regényében. Gibson már harminc évvel ezelőtt is egyfajta próféta volt, posztmodern szociológus, aki 1984-ben vizionálta az internetet, mint számítógépek kapcsolatainak garmadája által keltett közös hallucinációt. E-mailen válaszolt kérdéseinkre a szerző, akinek új regénye, A periféria 2014 végén jelent meg William Gibson: Periféria Agave Kiadó, 528 oldal, 2014, 3213 Ft Gibsonnak a cyberspace fogalmát sikerült átültetnie a köznyelvbe, mielőtt maga a World Wide Web bármilyen értelmet is nyert volna. A kibertér egyik első novellájából az Izzó krómból eredeztethető, ami olyan írásokkal együtt jelent meg nálunk, mint a Johnny Mnemonic vagy a Vörös csillag, orbitális tél, amit a cyberpunk elnökével, Bruce Sterlinggel közösen írt. Előző kettő igen sokban befolyásolta a Neurománc atmoszférájának megteremtésében, munkájának gyökerei azonban a beat korszakban keresendők. A cyberspace megalkotásával generációknak adott perspektívát a számítógépek mögötti térről, aminek ötletét egy játékterem adta. Az egyik vancouveri sétája során elsétált egy akkoriban újnak számító arcade játékterem előtt, ahol gyerekek játszottak a gépeken, teljesen elmerülve, szinte révült állapotban. Úgy tűnt a srácok benne akarnak lenni a játékokban, teljesen kizárják a valóságot, amivel Gibsonon keresztül lerakták a Mátrix és a Tron alapjait. Innentől sokkal inkább posztmodern szociológusként lehet tekinteni rá, aki a meglévő technológiákat csak minimálisan mozdítja a jövőbe és próbálja azok populációs hatását vizsgálni. Műveiben egyre inkább érződik az a rengeteg tapasztalat, amit a kor médiumaiból merít, legyen az irodalom, zene, film vagy az internetek. Egy tavalyi beszélgetésen Paul Holdengräber rá is kérdezett, hogy mennyiben befolyásolja az, hogy megnyitott böngésző mellett ír és rendszeresen twitterel követői felé, amire Gibson csupán azt a választ adta, hogy nem tudhatjuk, a technológia hogyan hatott ránk. Amint hatással van ránk, mi is a hatás eredményévé válunk. Az egyik híres mondása szerint „a jövő már itt van – csak még nem mindenhol elérhető / nem mindenkinek jutott belőle egyformán”. Mindig érdekelt: ha a jövő már itt van, mi jöhet utána? Még több jövő, és még annál is több. Bár, én eredetileg a "jövőt" a kialakuló technológiákkal és a társadalomra gyakorolt hatásaikkal kapcsolatban értettem. Az elterjedésüknek szó szerint szakaszaik vannak. Például, egyszer létrehoztak egy funkcionális tranzisztort: már elkészült, megérkezett, de még nem terjedt el, nem vált mindenki számára elérhetővé. Hihetetlen változásokat idéz majd elő, de ezek közül nyilvánvalóan egyik sem következik be azonnal, a megjelenés napján. Nemrég fedeztem fel a Project Hieroglyph nevű kezdeményezést, aminek keretében ismert sci-fi szerzők tárgyalnak meg olyan ötleteket, amelyek könnyebbé tehetnék az életünket. Olyasmire gondolok, mint a Föld-szerű bolygók felfedezése, vagy drónok segítségével véget vetni a bűnözésnek, netán a technológiai fejlettséget használni az írástudatlanság ellen. A kezdeményezés alapgondolata, hogy mára az emberiség mintha elfelejtett volna igazán nagyot álmodni. A fejlődés iránya sok esetben a kényelmet szolgálja, és nem indít el olyan folyamatokat, mint évtizedekkel ezelőtt. Mit gondol, miért adtuk fel a Jövőt, és telepedtünk le a Mában? Szerintem biztosan van jövőnk, csak már nem hívjuk többé „Jövőnek”. Ez a kifejezés egy 20. századi meta-mém. Korábban a 21. század gondolata egészen bámulatos, kísérteties volt, szinte lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy milyen lesz. Manapság, nyakig a 21. században, a 22. század gondolata már egyáltalán nem olyan vonzó, rezonáns és izgalmas, sőt, valójában szinte egészen ritkán beszélünk róla így, hogy „a 22. század”. Szerintem ez a fajunk egy új, emblematikus fejlettségi foka. Ami a Project Hieroglyph-et illeti, számomra úgy tűnik, nagymértékben figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy néhány korábbi nagy álmunk – például a megfizethető légi közlekedés, vagy a mindenütt jelenlévő műanyag – a valóságban végül milyen rendkívül problémás mellékhatásokkal járt együtt. Ezeket a nagy álmodók valahogy nem látták előre. Fotó: Tara Walton / Europress / Getty Szülei halála, besorozás, LSD és a Google Glass Az Agrippa - ami egy elektronikus vers egy floppy lemezen, ami az első olvasás után titkosítja önmagát - bevezetőjében Gibson arról beszél, hogy más írókhoz hasonlóan az ő élete sem volt mentes gyermekkori traumáktól: édesapját hat éves korában veszítette el, édesanyját pedig 1964-ben, alig tizennyolc évesen. A virginiából származó író meggyőződése, hogy apja halála volt az a pont az életében, ami megalapozta a science-fiction iránti vonzalmát és már egészen korán, tizenkét évesen eldöntötte, hogy ebben a műfajban szeretne alkotni. Mégis, édesanyja halála után tizenhárom évnek kellett eltelnie, hogy írógépet ragadjon és papírra vesse az Egy hologramrózsa szilánkjai című elbeszélését A besorozás elől Kanadába menekült, egy hippi kommunában tengette mindennnapjait, ahol belevetette magát az akkori ellenkultúrába, miközben elmerült a pszichoaktív és pszichedelikus szerek színes világában. Feleségével is itt találkozott, fiatalként bejárta vele Európát, később pedig Brit Columbiában, Vancouverben telepedett le. Rájött, hogy a felsőoktatást kihasználva, tanulmányi ösztöndíjakból relatíve könnyen pénzhez juthat ezért beiratkozott a vancouveri egyetemre, ahol angol irodalomból BA diplomát szerzett. Még az egyetem előtt úgy próbálta kiegészíteni felesége tanári fizetését, hogy olcsón vett régiségeket adott tovább drágán. 1981-ben, túl több novellán és elbeszélésen, John Shirley ismertette meg a punk kultúrával. Ő olyan embereknek mutatta be, mint Lewis Shiner és Bruce Sterling, ezután pedig nem kellett sok időnek eltelnie, hogy a texasi Austinban rendezett scifi találkozón megszülessen egy új irodalmi mozgalom. Két korai novelláját felhasználva, az Izzó króm atmoszférájából és a Johnny Mnemonicból kölcsönzött Molly karakteréből gyúrta össze a Neurománcot, amiben már akkor hangsúlyozza az adatok mindent elsöprő szerepét, évtizedekkel tekint előre és jósolja meg a virtuális terek eljövetelét. Ugyan becsatlakozni még ma sem tudunk a mátrixba, azonban az olyan kütyük megjelenésével, mint a Google Glass vagy az Oculus Rift karnyújtásnyira vagyunk csak a gibsoni látomástól. Látomás, ugyanis Gibsonnak legalább annyi köze volt a programozáshoz, hekkeléshez, mint bármely laikusnak most, annyi különbséggel, hogy az akkori technológiák kimerültek az Apple II 64 Kbyte-os memóriájában. Legutóbbi regényével, A perifériával visszatért a “klasszikus" sci-fi-hez. Különböző disztópikus idősíkok kapcsolódnak össze egy olyan világban, ahol 3D nyomtatók, drónok és bérgyilkosok vannak. Az egyik idősík 2020-ban játszódik, és rendkívül nehéz életkörülmények uralkodnak, a másik 2090-ben, amikorra a gazdagokon kívül szinte már senki sem maradt életben. A könyv egyik fontos alapeleme a Kleptokrácia nyílt jelenléte, egy olyan rendszeré, amiben a politikai hatalmat tolvajlás és korrupció jellemzi. Gondolja, hogy a Kleptokrácia világméretű terjeszkedésével valóban közel vagyunk egy olyan véghez, mint amit a regény jósol? Mit tehetünk ellene? Az élet 2020-ban, egy megálmodott amerikai kisvárosban még mindig lényegesen könnyebb, mint manapság Mogadishuban (Szomália fővárosa - szerk). A rendkívül nehéz mindig nagyon relatív. A Kleptokrácia az én elképzelt jövőmben, 70 évvel 2020 után, egy meglehetősen cinikus extrapolálása, várható következménye a ma ismert kései kapitalizmusnak. De, tekintettel arra, hogy a ma ismert kapitalizmus eleve egy elég cinikus gazdasági rendszer, inkább csak reális és élethű vagyok. A központi paradoxon abban rejlik, hogy fantasztikus elemeket használok az egyébként is elég jelentős jelen bemutatására. Mi volt az oka, hogy visszatért klasszikus sci-fi-hez? Tekintettel arra, hogy hiszem (sőt, remélem), a “Jövő” átadta a helyét a “jövőnek”, az előző három könyvem olyan spekulatív fikciós mű volt, amelyek a megjelenésük előtti évben, a közeli múltban játszódtak. Ezt azért csináltam, mert kíváncsi voltam, mennyire működnek a klasszikus sci-fi eszközei, ha a jelen naturalisztikus leírására használom őket. És úgy tűnik, elég jól beváltak. Szintén érdekelt, hogy ugyanezzel a céllal, és az említett eszközökkel, csak mondjuk máshogy kihegyezve őket, boldogulok-e egy elképzelt jövővel. Ennek a végeredménye lett A periféria. Fotó: Ron Bull / Europress / Getty Regényeit gyakran trilógiává bővíti, kiterjeszti őket, új világokat, szereplőket, technológiákat ad hozzájuk. Vannak hasonló tervei A perifériával? Ha igen, vajon milyen irányba folytatódhat a regény? Ezen még mindig töprengek. Kezdetben nagyon ellene voltam az ötletnek, főleg A perifériában jelen lévő multiverzum koncepciója és sajátosságai miatt. A további folytatások emiatt csak mellékesen kapcsolódhatnának egymáshoz. Milyen új technológiák, találmányok foglalkoztatják mostanában? Nincs semmi, amire úgy különösen odafigyelnék. Igazából sosem szoktam. Például ezen a héten rengeteg twitteres ismerősöm van odáig attól, hogy a Microsoft a HoloLens holografikus szemüvegével eljutott oda, amit kiterjesztett valóságnak nevezünk. Bevallom, engem nem különösebben hoz lázba. Ahogy az sem, hogy nemrég az USA-Mexikó határon lezuhant egy metamfetaminnal megpakolt drón. Elég ilyesmit láttam már. A múlt héten viszont nagyon érdekelni kezdett egy projekt, ami lehetővé teszi a vakok számára, hogy az okostelefonjuk segítségével kommunikálhassanak a látó emberekkel. Telefonálhassanak, kifejezzék magukat, elmondhassák, ha bármilyen gondjuk van. Egyszerű, új, nyilvánvaló, és ettől olyan varázslatos. Szerző: Az interjút Andok Tamás, a portrét Magócs Dávid írta. Források:Salon, ELTE, NYPL, Wikiwand, Mother Jones William Gibson: Ritkán beszélünk a 22. századról - KönyvesBlog
