Csak Versek!

Weöres Sándor: Tavaszköszöntő

Sándor napján
megszakad a tél,
József napján
eltűnik a szél.

Zsákban Benedek,
hoz majd meleget,
nincs több fázás,
boldog aki él.

Már közhírré
szét doboltatik,
minden kislány
férjhez adatik.

Szőkék legelébb,
aztán feketék,
végül barnák
és a maradék.

 

TÉLI VILÁG
Megölte valaki magát,
Az hozta ezt a rút időt.
Fuj a szél, táncol a tányér
A borbélyműhelyek előtt.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.
A napszámos, napszámosné
Tuskót fürészel és hasít;
Daróc pólyában gyermekök
A szélvésszel versenyt visít.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

Jár nagy léptekkel föl s alá
A katona az őrhelyen,
És számlálgatja lépteit;
Kínjában mást mit is tegyen?
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

A hosszulábu drótostót
Kopott gubáját cepeli;
Az orra érett paprika,
S hidegtől folynak könnyei.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

Barangol a vándorszinész
Egy falutól a másikig;
Meleg ruhája nincs ugyan,
De mindazáltal éhezik.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

Hát a cigány?... vacog foga
A rongyos sátorok alatt;
Kopogtat a szél és bemegy,
Bár a cigány nem szól: szabad!
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

Megölte valaki magát,
Az hozta ezt a rút időt.
Fuj a szél, táncol a tányér
A borbélyműhelyek előtt.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

(Pest, 1845. február.)


Petőfi Sándor

 

Kovács Ákos: Az éj felén túl
vers
ülök a csönd hideg kövén
a sötétség méri a perceket
nem csodálkozom ítéletén
hogy boldognak lennem nem lehet

az éj felén túlról ha visszanézek
látom kezemre könny csorog
és bőröd illatát idézem
mint majd engem idéznek a verssorok

arcod nem az én párnám nyomja
gazdád legeltet tűző napon
bomlott vagyok: az eredet bolondja
vágtatnék váltott szavakon

hozzád aki anya és angyal
fájdalmas dísz a lelkemen
szólítlak minden mozdulattal
asszonyom és egyetlenem

 

Alle Glória

Tavaszi románc
igaz még nem győzött a tavasz
de bizsergését érezni már
hóserlegét a tél kiissza
kiürül a jégkristály pohár

kinyitod szíved elméd s ajtód
már fényesedik az ébredés
vidámabb kedvvel költ a vekker
szárnyakat bont az elképzelés

eljön kit régen nagyon vártál
és lesz aki úgy szeret téged
mint ahogyan te szereted őt
a tavaszt érzi már a véred

bólogat a fehér hóvirág
ébredő természet öröme
gyönyörűsége szemedre hull
és már tűnik a tél közönye

szárnyait bontja benned a fény
szívedben vadul vágtat a vér
karod és a lelked kitárod
érzed a menny és föld összeér

 

Aranyosi Ervin:

Tél búcsúztató

Úgy gondolod, vége a télnek?
Jön a tavasz, s jöhet a nyár?
Örülhetsz fénynek, napsütésnek,
a jókedvednek is ideje már?
jöttem hozzád, hogy mosolyt csaljak,
arcodra fénylőt, kedveset.
Szemed fényében hadd nyaraljak,
feledhessem a csúf telet…

 

I. Szemlér Ferenc versei
Ősz

Ősz van már mindenütt,
sötét szél fúj a távol
tarhomloku hegyekről.
Testvérek ablakából
fogyó kanócok fénye
világít vert utakra
s szegények néznek bambán
a bundás dús urakra.

A pincém még üres,
bár asszonyomnak méhe
új léttől duzzadoz már.
A terhes tél elébe
riadt szívvel igyekszünk
ketten az őszi sárban
s ijedten jut eszünkbe:
hogyan megyünk majd hárman?

Mindenki bűnös itt,
ki gyermeket akar ma!...
És mégis jó e bűn
s a félelemnek karma
oly jólesőn hasítja
testednek lágy szövetjét,
amelybe mély hatalmak
most gyermekünk szövették.

Te félsz, mert vár a kín,
én félek, mert alig van
mit ennünk s hátha ennyi
sem lesz, ha létre villan
az új fény, melyre szörnyű
szelek készülnek fújni...
vajjon lesz barlang, melybe
el bírjunk véle bújni?...

Mert ősz van mindenütt
s üres kamrám és pincém,
ó van-e ily szegény és
ily nyomorult még mint én?!
azt várom, aki lelkem
megőrzi az időnek
s ha jön, tüzet se bírok
rakni melegedőnek.

 

Aranyosi Ervin: A jövő hírhozója

Szinte súlytalan még, s alig néhány centi,
van, akinek mégis a világot jelenti,
Földre szálló angyal, apró, pici lélek,
aki megérkezett, s jelezte: – Hát élek!

Feladat is vagyok, tanulni is jöttem,
előttem az élet, semmi sincs mögöttem!
Segíts megérteni e furcsa világot,
mutass nekem példát, s utat, amely áldott!

Szeress jó emberré, én is így szeretlek,
hadd adjam majd tovább, ezt az embereknek,
hadd segítsek nekik jobban, szebben élni,
múltjukat, egy boldog jövőre cserélni!

Segíts, hogy megértsem azt, hogy mi a dolgom,
tetteimnek súlyát így könnyebben hordom.
Ha a feladatom, tiszta szívvel látom,
hordhatóvá válik szép lélek-kabátom.

Hadd tanítsak embert, szeretettel élni,
ahol szeretet van, nem kell többé félni.
A fény is kisöpri egyszer a sötétet,
tegyük hát fénylővé ezt, a földi létet!

Üzenetet hoztam, magja itt él bennem,
segíts megtalálnom, mi mindent kell tennem?
A világ legyen jobb, a feladat adott,
segíts felnevelnem a szeretet-magot!

 

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

 

Aranyosi Ervin: A szeretetről

Szeretni annyi: – elfogadni,
kitárt szívedből többet adni!
Másokban meglátni a szépet,
s örökre hinni: szép az élet!

Megértőn nézni a világra,
ápolni, kinek lelke árva.
Tudni a rossz is emberi,
másképpen lát, ki felismeri.

Keresd a jót, kívánd a szépet!
Lásd meg másban az emberséget!
Bocsásd meg azt, amiben gyarló!
Szeress ha fáj is, legyél kitartó!

Azért születtél erre a földre,
hogy szeretni tanulj mindörökre.
Szívedben szóljon szeretet ének,
szeretném, hogyha szeretnének!

 

Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.

 

Kovács Ákos: Őszi tájkép

Egy levél a földre hull,
lassan már alkonyul
és nemsokára az őszi tájra
sötétség borul.

Még bágyadtan int a Nap,
a tékozló sugarak
emlékekből, képzeletből
elém rajzolnak.

Az arcod felragyog,
mint egy őszi tájkép,
ahogy újra felnevetsz.
Csupa arany és bíbor
minden árnyék.
Ilyen gyönyörű nem lehetsz!
A lusta Nap tavaszt ígér,
tavaszt ígér, nyarat remél,
de nézd, a dér fákhoz ér.

Belőled érkező,
szíveden élősködő
terhed voltam, de elfutottam,
növesztett az idő.

Fejem öledbe ejtettem,
te egyetlen, aki hitt bennem,
ha megtorpantam, orra buktam
a hitemet vesztettem.

Az arcod felragyog,
mint egy őszi tájkép…

Egy megfakult hajfonat,
egy dobozban tejfogak,
ennyi csak, ami megmarad,
ha szétosztod önmagad.

Ezer dolgom fojtom rád,
a sírodon a friss virág
csak ritka vendég,
nincs rá mentség,
felőröl a világ.

Az arcod felragyog,
mint egy őszi tájkép…

A sötét már elvakít,
szidj meg, vagy mondj valamit!
Nagy hirtelen a nyakszirtemen
egy kéz végigsimít.

 

Reményik Sándor: Viszontlátásra

Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor - hát majd azután.
És ha aztán sem - talán egy év múlva.
S ha még akkor sem - hát ezer év múlva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán -
Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!"

 

Kovács Ákos: Testhimnusz
Vers
Tested minden szeglete lágy
két vállra fektet a vágy
tűztől forró minden ajkad
a kétely benned végre alhat
rajtad győzni fog a tested
bizton érzed, el nem enged
a kéj benned már alig fér meg
a mámor ellen nincsen érved
a tűz most szorít, összeroppant
téged, olthatatlan katlant
a tested újra győzni készül
összes bűnöd mind elévül
nem mutatsz most hazug kedvet
minden sejted ordít, reszket
nem fordulhatsz innen vissza
a szándék, mint a véred tiszta
egyetlen szó hallgat benned
minden arra szólít:
tedd meg, tedd meg, tedd meg!

Maroknyi habbá roskad a tested.